VISSZATÉRT A FÖLDRE A MAGYAR HOLDRAKÉTA

Beszélgetés a két utassal

1

– Örülök, hogy e nagyszerű teljesítmény után itt üdvözölhetem, a kelenföldi állomás föllobo­gózott restijében.

– Én is örülök, hogy itt lehetek.

– Mindenki kíváncsi önre. Mondjon magáról valamit.

– Ugyan mit? Olyan vagyok, mint más.

– Maga túl szerény.

– Nem szoktam lebecsülni saját képességeimet. Most is ötvenezer jelentkezőből választottak ki, pedig magas vérnyomásom és tériszonyom van.

– Hogy történt ez?

– Több helyen dolgoztam fontos beosztásban, és mindenünnen a legmelegebb ajánlásokat terjesztették a bizottság elé.

– Idézzen egyet.

– A VII. kerületi Frühauf Adél Bábaképzőből, ahol utoljára dolgoztam, azt írta a személyzeti osztály: „Olyan képességekkel rendelkezik a bábaképzésben, melyek az űrutazásra is alkal­massá teszik.”

– Ön csakugyan rendkívül tehetséges lehet. Bizonyára már kora ifjúságában vágyott a Holdba repülni.

– Az igazat megvallva, ez a gondolat meg se fordult a fejemben.

– Hát mit szeretett csinálni?

– Kizárólag ürgét önteni.

– Ürgét? Milyen célból?

– Csak úgy. Szerettem az ürgelevest.

– Akkor hogy esett önre a választás?

– Azt nem tudom. Éppen a Rókus kórházban gyógykezelték súlyos gyomorfekélyemet, amikor egy tudósokból álló küldöttség lépett ágyamhoz: „Fogadja jókívánságainkat az elvtárs. Magát fogjuk fellőni a Holdba.” Hát mit lehet erre mondani?

– Ön mit mondott?

– Semmit, mert a gyomorszonda kilógott a számból. Csak integettem.

– És most mondjon nekünk valamit a Holdról!

– Földünket kísérő égitest, mely mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk; emiatt felszínének hátsó fele innen nem látható.

– Észrevett valami egyebet is?

– Mit kellett volna?

– Például, hogy van-e élet a Holdon.

– Jó, hogy szól, mert ez bizonyára másokat is érdekelni fog. A Hold felszíne ugyanis annyira lukacsos, hogy én, ivóvizem nagy részét föláldozva, megpróbáltam ürgét önteni.

– És sikerült?

– Nem.

– Eszerint nincsenek ürgék a Holdban?

– Nincsenek.

– Ne legyünk telhetetlenek! Már az is nagy szó, hogy szerencsével megjárta ezt a nagy utat, és most jó egészségben üdvözölhetjük hazai földön.

2

– Ah, itt a parancsnok! Kapitány úr, van egy kis ráérő ideje?

– Kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert erős gyomorrontással tértem vissza a Kozmoszból.

– Ez nyilván a súlytalanság állapotától van.

– Inkább a halászlétől.

– Azt is vittek magukkal?

– Dehogy. Ott kínált meg vele egy vendégszerető család.

– Mit hallok? Hát vannak a Holdnak lakói? A másodkapitány nem is említette.

– Kollégám kitűnő űrrepülő, de a megfigyelőképesség a gyönge oldala. Ráadásul az emberek nem érdeklik, még a halászlévacsorára se jött el. Ő inkább állatbarát.

– Eszerint élnek ott emberek?

– Élnek, mégpedig kellemes meglepetésemre magyar emberek, akik már jól alkalmazkodtak a nagy hőmérsékleti ingadozásokhoz és más helyi adottságokhoz. Megedződtek a hideg ellen, és persze hőállóak is, továbbá levegő híján – mert az a Holdon nincs – zacskóból vesznek léleg­zetet, melyben még a hazulról hozott levegőt tartogatják.

– Milyen megható! És azonkívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak?

– Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.

– Rólunk tudnak-e?

– Úgyszólván mindent, csak egy kis késedelemmel, mert az ő teleszkópjaikon a nagy távolság miatt most még csak II. Ferenc József uralkodása látható.

– Ön is látta a királyt?

– Egy percre, amint éppen hadat üzent Szerbiának. Persze, onnan nézve a tárgyaknak nincs magasságuk. Ferenc József is egészen lapos volt, csak a szakálla állt ki belőle. Úgy nézett ki, mint egy szőrös egyforintos.

– Milyen érdekes! Tanult-e, tapasztalt-e még valamit a világűrben?

– Sok nagyszerű dolgot láttam.

– Nem is csoda, ha valaki ilyen jó megfigyelő. Mi volt a legérdekesebb?

– Nekem az volt a legnagyobb meglepetésem, hogy nem egy Hold van, hanem kettő.

– Kettő? Hogy értsem ezt? Egyik a másik mögött?

– Dehogyis. Szorosan egymás mellett, csak egy kis hézag van közöttük.

– Érthetetlen. Ezt még nem észlelte soha senki.

– Nem? Akkor, úgy látszik, tévedtem.