VALLOMÁS

Mindenki ebédel.

Hanyatt fekve süttetem magam a napozóban, mely mélyen bele van építve a Balatonba. Nem messze tőlem, törökülésben, kisportolt, magasra nőtt fiú s egy nagyon barnára sült lány, fejét a fiú ölébe hajtva. Más senki. A lány behunyja szemét, mert a déli napfényt mint egy nagyító tükör veri vissza a víz.

A tó csöndes, csak alattunk, a napozó cölöpei közt szöszmötöl a víz. Más zaj nincs. Hogy meg ne halljam, fojtott hangon beszélget a fiú meg a lány.

Szóról szóra:

– Egyszóval, hol sült le így? – kérdi a fiú.

– Nem mondom még egyszer – válaszolja a lány.

– Kérem szépen.

– Úgyis elvicceli.

– Isten bizony, nem viccelek.

– Már mondtam, hogy a villanytelepi strandon.

– Egyszóval, ez egy villanysülés?

Nevetnek. A fiú jobb keze öt ujja végigszalad a lány karján, súlytalanabbul, mint egy madár árnyéka a vízen. A lány elhúzza a karját. A fiú újra végighúzza rajta a kezét. A nevetés elül.

– Képzelem, micsoda strand az – mondja a fiú.

– Nagyon szép strand – állítja a lány.

– Csak gyerekek járnak oda?

– Inkább csupa felnőtt. Mindjárt mély a víz.

– Meddig ér magának? – duruzsol a fiú.

– Ki is van írva: Csak úszóknak.

– Egyszóval eddig ér? – dünnyög a fiú.

A lány hasa meztelen. A fiún is csak egy gyermekarasznyi fecskenadrág van, a lányon még annak is csak kicsinyített mása, egy kék kendőcsücsök az ágyékára kötve s két kis sapka a mellein. Nem is ruha ez, csak borogatás. Lefejti hasáról a fiú tenyerét, erre az bal kézzel átfogja a lány csuklóját, a lány szabadon maradt keze a fiúét, s úgy összegabalyodik a kezük, mint a szabadfogású cselgáncs birkózásban. Csakhogy ők oly szelíden birkóznak, ahogy egy újszülött kapkod kezével a lába, lábával a keze után; az a négy kéz, vélnéd, egyetlen testnek a tartozéka.

S halkan, galambi hangon nevetnek. Aztán megint elül a nevetés.

– Egyszer megnézem azt a strandot – mondja a fiú.

– Úgyse nézi meg – mondja a leány.

– Ha mondom.

– Úgyse.

– Isten bizony – mondja a fiú.

– Hogy kell odamenni?

– A villanytelepnél egy kicsivel tovább. Az van kiírva: „Augusztus Huszadika Strandfürdő.”

– Nem értem – mondja a fiú, s mintha nehezülne a hangja.

– Mit nem ért? – kérdi a lány, ő is lassabban, nehezen csordulón.

– Villanytelepinek hívják?

– Villanytelepinek.

Jobb vállán pihen a fiú keze. Nem pihen; lassan elindul lefelé.

– És Augusztus Huszadikának?

– Az a neve.

– Egyszóval, ez a keresztneve.

Ezen megint nevetnének, de valahogy nem akar világra jönni ez a nevetés, mert a fiú keze becsúszott a fürdőtrikó alá, és ott marad. A leány behunyt szemmel, tétován keresi a fiú kezét, de nem tudja eltávolítani onnan, ahová befészkelte magát. Ezek pontosan egymásba szabottak, a férfitenyér és a női mell.

– Villanytelepi? – kérdezi a fiú rekedten.

– Villanytelepi – mondja rekedten a lány.

– És Augusztus Huszadika – mondja rekedten a fiú.

– Augusztus Huszadika – mondja rekedten a lány.