PÁRIZS, ISTEN HOZZÁD!

A kofferem nehéz volt, de azért lecipeltem a Rue des Écoles-ig. Ott fogtam egy taxit.

– A Gare de l’Estre – mondtam a sofőrnek.

Még volt időm. A vasútnál rossz lett volna várni.

– Én most hazautazom – mondtam a sofőrnek. – Nem iszik velem egy búcsúpoharat?

– Nekem csak fél gyomrom van – mondta a sofőr.

– Egy pohár fehér bor azért nem árthat.

– Tudok egy helyet – mondta a sofőr.

Koccintottunk, felhajtottuk a bort. Ő is rendelt egy rundót. Mialatt vártunk, megkérdezte:

– Hová utazik?

– Budapestre.

– Milyen ország az?

– Magyarország.

– A németek mellett vagy a németek ellen?

– A németek mellett.

– Nem ideális – mondta.

– Egy csöppet sem – mondtam.

A tulajdonos odahozta a bort.

– A minisztereket kéne kiküldeni a frontra – mondta a sofőr egy kis tűnődés után.

– Bizony – mondtam. – Akkor meggondolnák.

Fizettünk, elindultunk. A Gare de l’Est lépcsőin ő vitte fel a kofferemet. Aztán kezet nyújtott.

– Engem a gyomrom miatt kiszuperáltak – mondta.

– Nagy szerencse – mondtam.

– Magának nincs valami betegsége?

– Nekem nincs.

– Nem baj – vigasztalt. – Két hónap alatt megverjük a németeket.

– Hát, remélem.

– Talán még látjuk egymást egyszer – mondta.

– El se bírom hinni – mondtam.

– Akkor megint iszunk egy pohárral – mondta.

– Azt elhiszem – mondtam.

– A viszontlátásra – mondta.

– A viszontlátásra.