NÉHÁNY PERC KÜLPOLITIKA

Már végigjártam a környék tüzelőtelepeit, elmentem a csúszdára is, de eredménytelenül. Ma­nap­ság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy külvárosi pincét, melynek életre­való és mozgékony vezetője állítólag bármilyen tüzelőfajtát elő tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot.

Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a pincét, ahová nyolc lépcsőn kellett lemenni. Még félúton se voltam, aktatáskámban a rummal, amikor lentről felkiáltott egy férfi:

– Német demokratikus brikettünk nincs!

Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot a szénporos bádogasztalra.

– Arra nekem nincs is szükségem – mondtam.

– Hanem mit tetszik parancsolni? – érdeklődött a vezető, egy futó pillantást vetve a rumra.

– Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni – mondtam.

Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De ő közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a címkére rajzolt cukornádat, aztán így szólt:

– Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni.

Ezen nevetni kellett.

– Maga jópofa! – mondtam neki. – Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy teakonyhában neki­állok házilag dúsítani?

Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitől a szenes mindjárt engedékenyebb lett.

– Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

Mintha nem tudná – gondoltam -, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú uránium 233 izotópra van szükségem.

– Persze, ha nincs – tettem hozzá -, akkor egy kis plutónium 239 is megteszi.

Újra elővettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem szóltam semmit. Szólni ő se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük, most már csak a forma kedvéért akadékoskodott a szenes.

– Ha szabad kérdeznem – érdeklődött -, hordozórakétája már van?

– Van – mondtam kurtán.

Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került, amíg rá­találtam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol – persze nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikás pianínó és hat vég lepedővászon szétosztogatása árán! – nagy nehezen összefusiztak egy közepes hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált. A szenes meglepően olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a bádogasztalra.

– Valami edényt hozott? – kérdezte.

– Nincs nálam semmi.

– Akkor két forint üvegbetétet kérek.

Kifizettem az üvegbetétet.

– Dugója nincs? – kérdezte.

Dugóm se volt.

Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy bedugaszolt vele egy piszkos parádi vizes üveget. Abból a rozzant szekrényből vette elő, ahova a rumot dugta az előbb.

– Becsomagoljam?

– Nem szükséges – mondtam.

– Legyen máskor is szerencsém – mondta a szenes, és előzékenyen felkísért a lépcsőn. Ott megkérdezte:

– Remélem, békés célokra szolgál?

– Az csak természetes – mondtam.

– Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik – mondta, és tréfásan megfenyegetett az ujjával.