MIT MOND A HANGSZÓRÓ?

A szekrényes öltözőnek mind a négy fala, a padlótól a mennyezetig csupa szekrény. Mind ugyanarra a kulcsra nyílnak. A kulccsal a kabinos jön-megy; bezár, ha valaki úszóruhára vetkezett, kinyit, ha öltözni kíván. Harmincöt éve jön s megy e szekrények előtt, behunyt szemmel is megtalálja akármelyiket.

Néha alig van vendég, akkor ül, pihen, s a hangszórókon közvetített rádióműsort hallgatja. Máskor váratlanul összeszaladnak az érkezők és a hazakészülők. Ezt ő úgy hívja: torlódás. Ilyenkor alig győzi a munkát. E torlódásokat leszámítva a kabinosság nem tartogat meglepe­téseket a kabinosnak. Egyszerű, kényelmes, de azért nehéz munka ez. Az a nehéz munka, amihez nem okvetlenül kell embernek lennünk.

– Szép kis torlódás volt itt az előbb – jegyzi meg.

– Figyeltem magát, Schuller úr. Úgyszólván senkit se várakoztatott.

– Ezt is ki lehet tapasztalni, kérem. Ámbár van itt néhány velem egyidős kabinos, aki ilyen rumli­ban elveszti a fejét.

– Azt akarja mondani, hogy a tapasztalat nem minden?

– Bizonyos esetekben nem. Szerintem a kabinossághoz némi rátermettség is kell.

– Ezt maga jobban tudja, Schuller úr.

– Sőt, kérem. Továbbmegyek. Még a rátermettség is kevés. Hogy az ember a legnagyobb torlódásban se veszítse el a fejét, ahhoz speciális adottságokra van szükség.

– Milyen adottságokra céloz, Schuller úr?

– Lélekjelenlét, öblös hang, erélyes, sőt, ha kell: erőszakos fellépés… Persze, ilyen méretű közbelépésre csak ritkán nyílik lehetőség.

– Remélem, Schuller úrnak már nyílt rá lehetősége.

– Összesen egyszer volt itt akkora torlódás, hogy ha nem én vagyok szolgálatban, akkor összetaposták volna egymást a vendégek.

– Mikor történt ez?

– Amikor a hangszórókon bemondták a hadüzenetet. Ráadásul gyönyörűen sütött a nap, és zsúfolásig volt az uszoda.

Az öltöző ablakán besüt a nap. Ma is gyönyörű az idő, ma is zsúfolt az uszoda, ma is szól a hangszóró, mondja a híreket.

Schuller úr az ablakhoz lép. Fülel. Kérdőn nézek rá.

– Semmi – legyint. – Valahol Bengáliában.