MAGYAR PANTEON

- Benne volt az újságokban, hogy két hétig zárva tartunk – mondta a múzeum portása a tele­fonba. – A Szabadságharc Ereklyéi már becsukott, a Liszt Ferenc Szerelmeihez viszont még csak most gyűjtjük az anyagot.

– Hát mit csináljak velük? Ez volt a délutáni program.

– Tessék őket elvinni a Szépművészetibe.

– Ott már voltunk. És gondolja meg: ezek vidékiek, és tizenöt éves lányok. Nekik még többet mondanak a tárgyak, mint a világ legszebb festményei!

– Hát honnan varázsoljak ide egy kiállítást? – kérdezte a portás. – Ráadásul teljesen egyedül vagyok.

A tanárnő hangja oly csalódottan szólt, hogy a portás egy kis gondolkodási időt kért, s aztán kijelentette, hogy délutánra megpróbál összekaparni egy kis anyagot, ami persze nagyon szegényes és hevenyészett lesz. Katalógus híján be kell érniök az ő kalauzolásával.

Az előcsarnokban csak egy gépírásos cédula volt kiragasztva: Hubauer Sándor Emlékkiállítás.

Az első teremben idősebb Hubauer Sándor bajonettje volt kiállítva, melyet az első világ­háborúból hozott haza, de ez nem nagyon érdekelte a lányokat. Idősebb Hubauer Sándorné született Süle Mária imakönyvébe is csak épp belepillantottak, pedig ennek az volt az érde­kessége, hogy tele volt írva ételreceptekkel. De a következő tárló, melyben már maga Hubauer Sándor volt látható, nyolchónapos korában, anyaszült pucéran, hason fekve, annál nagyobb sikert aratott.

– Jaj, de cukor – sóhajtotta egy lány, akiben már megszólalt a leendő anya.

És ott volt a kis Hubauer ütött-kopott pléhvödre, lapátkája, talicskája. Egy tejfoga. Himlő­oltási bizonyítványa. Egy kis, üvege vesztett szemüvege. (Mint ismeretes, Hubauer Sándor tizenöt éves koráig rövidlátó volt, de ez utóbb elmúlt.)

– Ti is, lányok – jegyezte meg a tanárnő -, járjatok el pontosan az időszakos szemorvosi vizsgálatra.

A következő vitrinben ütött-kopott notesz.

– Hubauer Sándor kora ifjúságától kezdve fillérre följegyezte minden kiadását… Ez pedig egy hímzőgép.

A lányok megcsodálták, pedig csak egy régi típusú, lábhajtásos, Omag gyártmányú hímzőgép volt, nyolcmilliméteres kilengéssel, amelyen – miközben Hubauer hiába küzdött nagyra törő tervei valóra váltásáért – hitvese reggeltől estig dolgozott… Csak e rosszul fizetett munkával, nyolcmilliméteres monogramhímzéssel tudta előkaparni családjának a mindennapit… Áldott emlékű hímzőgép! Nélküle Hubauer sovány portási fizetségéből hogy is tudott volna egy négytagú család kijönni?

– És milyen természetűek voltak azok a nagyra törő tervek? – érdeklődött az egyik tájékozatlan diáklány.

– Sokfélék – mondta a portás. – Az áttekinthetőség kedvéért három csoportba osztjuk őket: gazdasági, politikai és tudományos természetű elgondolásokra.

Sajnos, az idő rövidsége miatt e sokféleségből épp csak mutatóba sikerült valamit össze­szedni. Hubauer tudományos munkássága még feldolgozásra vár: annyi bizonyos, hogy a holdrakéta gondolata (az oroszokat messze megelőzve) megfordult a fejében, nemkülönben a napenergia felhasználása. (Ő óriási méretű sztaniolzacskókra gondolt, melyekben a nap energiája, valahogy úgy, mint a sült gesztenye melege, elraktározható.) Ami Hubauer politikai nézeteit illeti, ezekről írásbeli feljegyzés alig maradt fenn, a baráti beszélgetések pedig részben feledésbe merültek.

– Milyen kár! És miben álltak ezek a nézetek? – kérdezte a tanárnő. Rá kellett szólnia a lányokra, mert fecsegni kezdtek.

– Mint ismeretes, Hubauer bátor békeharcos volt. Egyszer, felesége legnagyobb rémületére, öklét rázta a bevonuló német csapatok felé. A katonaságtól megszökött, és hamis papírokkal bujkált: a hetes vitrinben látható „Nyílt parancs” is ilyen ügyes hamisítvány, az aláírás Hubauer­nétől származik. Vakmerősége hajmeresztő volt; a háború vége felé, hamis papírokkal a zsebében, egy vendéglő kerthelyiségében, mely a detektívek megfigyelése alatt állt, fenn­han­gon kijelentette: „Hitler napjai meg vannak számlálva!” A szomszéd asztaltól oda is néztek.

– Detektívek? – érdeklődött egy lány.

– Szerencsére csupa ismerősök. De Hubauer olyan ember volt, aki ugyanezt mondja akkor is, ha detektívek hallják.

A lányok megborzongtak. Aztán továbbsereglettek a következő tárlóhoz, melyben egy kis játék mozdony állt.

– A „Hazádnak rendületlenül” kombinált spórkassza – magyarázta a portás egy fájó mosollyal, ami annak szólt, hogy egy nagyra törő szellem merész terveiből mindössze egy ilyen ujj­gyakorlat maradt fenn, melyet ő maga is csak szeszélynek szánt. És még emellett is ott látható a Szabadalmi Hivatal elutasító végzése!

– Mit jelent az, hogy „kombinált”? – érdeklődött a tanárnő.

– Ha pénzt dobnak bele, a szerkezet azt énekli: „Hazádnak rendületlenül!”

Egy lány pénzt dobott be a mozdonyba. Vártak, de nem hallottak semmit.

– Nem működik – mondta a portás.

– Mindegy – magyarázta a tanárnő. – Ez a találmány nemcsak takarékosságra, hanem hazafias gondolkodásra is nevel.

– És sohasem akadt neki pártfogója? – kérdezte egy lány.

– Soha. Magányosan, meg nem értve öregedett meg.

– Egyetlen terve se valósult meg?

– Ebben az országban? – legyintett a portás. – Nálunk így múlik el egy emberi élet.

Mindenki hallgatott. Meglegyintette őket a nemzeti tragédia szele.

– Ez pedig: Gagarin őrnagy! – mutatott egy színes képre a portás.

– Ismerték egymást?

– Sajnos, nem.

– Kinek a hibájából?

– A találkozás nem jött létre – mondta kitérően a portás. Már csak egy vitrin volt hátra.

– Ez az a Dolgozó Hetijegy, mellyel munkába járt… Hubauer Sándor szerényen és vissza­vo­nul­tan élt, nem kért, nem is várt kiváltságokat. Reggelije: fél liter tej, tíz deka parizer, kenyér.

Körüljárták a tejet, parizert, kenyeret. Volt, akinek könnybe lábadt a szeme.

Elköszöntek, sorba álltak, kivonultak. Egy hét múlva dolgozatot írtak: „Mit láttam a budapesti tanulmányi kiránduláson?” Az ifjúságot csak látványos dolgok lelkesítik; oldalakat írtak a Mátyás-templomról, egy önkiszolgáló büféről, az Országzászlóról… A Hubauer Sándor Emlékkiállításról alig valamit. Ilyenek ezek a mai fiatalok.

De nem baj. Majd egyszer. Majd húsz, harminc év múlva. Majd negyven év múlva. Akkor majd eszükbe jut Hubauer!