„IN OUR TIME”

- Kérek egy duplát – mondta a fiatalasszony.

– És a kedves vendég? – érdeklődött a felszolgálólány.

– Hát mit igyak – tűnődött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. – Nem baj, ha valami különlegességet kérek?

– Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék.

– Én se valami ínyencségre gondolok.

– Ide hallgasson – hajolt hozzá a fiatalasszony. – Ha megint nem fér a bőrébe, hazamegyek.

Két-három hetenkint megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztől, gesztenyék alatt.

– Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van.

A pincérkisasszonyhoz fordult.

– Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék.

– Szeszes ital?

– Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital.

– Attól félek, hogy ez nekünk nincs.

– Ezt el se tudom hinni – mondta a férfi. – Nem lehetne megkérdezni a vezető kartársat?

– Már hogyne lehetne. De előre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt, és minden folyadékot ismerek – mondta a kisasszony, és besietett.

– Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével – mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltűnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szűk cipőt se volt bátorsága kicserélni. – Ha nem hagyja abba, hazamegyek.

– Még nem is mesélt Jugoszláviáról.

– Ilyen hangulatban nem tudok mesélni.

Már jött a kisasszony. Már messziről mosolygott.

– Azt kérdezi a vezető kartársnő, hogy nem világosbarna volt-e az az ital.

– Nem, kérem. Sőt, majdnem fekete.

– És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani?

– A Gerbeaud-ban.

– Sejtettük! – nevetett egy jót a pincérkisasszony. – Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk.

– Várjon csak! – mondta a férfi. – Most jut eszembe, hogy egy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát.

– Kockát? – nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. – Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! – kacagott megint.

– Nem lehetne a vezető kartársnőt megkérdezni?

A felszolgálónő elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett.

– Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? – kérdezte dühösen a fiatalasszony.

– Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled?

– Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinált.

Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetőnő, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. („In our time” - magyarul, nagyjából: „A kor, amelyben élünk.”)

– Hallom a problémát – mondta udvariasan.

– Kérem, ne tessék belőle kázust csinálni – mondta a férfi.

– Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetűek voltak azok a kockák?

– Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetősen kisméretűek.

Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetőnő azonban komoly maradt.

– Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek.

– Nem is olyan fontos – mondta a férfi.

– És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem.

– Üsse kő – legyintett a férfi. – Akkor én is kérek egy duplát.