Változatok kategória bejegyzései

EGY MEGHASONLOTT TULIPÁN

Ki hitte volna?

Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt, előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S reggel ötkor – a virágok korán kelők – a IV. emeleti ablakból levetette magát az utcára.

A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy valaki gyilkos szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat. Sőt, mondták, ők öntözték, szerették, és keser­vesen megsiratták virágjukat. Az alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva megszüntették a nyomozást.

Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem érhette. Miért akart hát megválni az élettől?

Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV. emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat.

„Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni.”

– Hát mi akart volna lenni szegényke? – kérdezte Irma néni.

– Azt nem írta meg – mondta a nyugdíjas tanító.

– Egy tulipán! – csóválta a fejét Irma néni. – Ilyet még nem is hallottam.

SOKSZOR A LEGBONYOLULTABB DOLGOKBAN IS JÓL MEGÉRTJÜK EGYMÁST, DE ELŐFORDUL, HOGY EGÉSZEN EGYSZERŰ KÉRDÉSEKBEN NEM

- Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracot bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch?

– Nicht deutsch.

– Tudok egy keveset franciául. Vu sprechen franszé?

– Nicht franszé.

– Hát milyen nyelven lehet magával beszélni?

– Sajnos, csak magyarul.

– Jópofa. Hát akkor miért nem beszél magyarul?

– Hát hogy beszélek? Magyar vagyok, magyarnak születtem, kizárólag magyarul tudok. Mennyi a gumimatrac bérleti díja?

– Nézze, ne akarjon átdobni ezzel a dumával. Harmadéves történelem-filozófia hallgató vagyok, a nyári szünidőben lejöttem egy kis zsebpénzt keresni.

– Okosan tette.

– Fél napot dolgozom, fél napot strandolok. És ha érdekli, ott napozik a fiúm, és benne van az öttusa válogatott keretben.

– Ezt miért mondja ilyen gúnyosan?

– Mert nálam csak nyugszéket, vízisít és felfújható gumimatracot lehet bérelni. Ha hátsó gondolatai vannak, akkor eltévesztette a házszámot.

– Nincsenek hátsó gondolataim. Higgye el, csak két felfújható gumimatracot akarok bérelni.

– Bei uns ist vollkommene Glaubensfreiheit.

– Most mit mondott?

– Hogy nálunk vallásszabadság van. A külföldiek szokták kérdezni, hogy lehet-e vasárnap misére menni.

– Nézze, kérem, maga tanult logikát. Próbáljunk logikusan társalogni.

– Milyen furcsa nyelven beszél! Magyarul is így mondjuk: logikus.

– Ha már szóba került a vallásszabadság… Meg szabad kérdezni, hogy hisz-e Istenben?

– Csak mint Kierkegaard: a beteljesülésben. Érti, mire célzok?

– Körülbelül. Hogy valaki 70 000 fonálnyi mélység fölött lebegjen, és mégis boldog lehet… Teilhard de Chardint is ismeri?

– Nem volt kötelező, de két könyvét németül elolvastam.

– És mi a véleménye?

– Először elájultam tőle. Azt mondtam, gyerekek, itt a modern zseni… De aztán, épp a döntő kérdésben, amikor elkezdi a vallást meg a tudományt összeegyeztetni, abszolúte beleszalad a csőbe.

– Érdekes. Nagyjából nekem is ez a véleményem. De ha ilyen szépen megértjük egymást, mért nem jutunk egyezségre ezekkel a vacak gumimatracokkal?

– Vulé vu bérelni kelksóz?

– Na tessék. Pedig mind a ketten értelmesen is tudunk gondolkodni. Mondok valamit: szű­kít­sük a kört. Mit szólna hozzá, ha két nyugszéket kérnék?

– Tessék parancsolni. Van napellenzős, napellenző nélküli.

– Nagyon helyes. No most, hogy állnak vízisível?

– Az három méretben létezik. Melyiket adjam?

– Semelyiket. Én ugyanis két gumimatracot szeretnék.

– Két micsodát?

– Különös. Úgy látszik, ezt az egyetlen szót sehogy se tudjuk megérteni.

– Milyen szó ez?

– Összetett. Gumi, plusz matrac. A gumit ismeri? A radírgumit? Az autógumit?

– Hát persze.

– A matracot is?

– Kérem szépen, ne nézzen hülyének.

– Hát akkor tegyük össze a kettőt. Adjon nekem két gumimatracot.

– Itt valami tévedés van. Nálam csak nyugszéket, vízisít és gumimatracot lehet bérelni.

– Bocsásson meg, kisasszony.

– Kérem, nem történt semmi.

– Viszontlátásra.

– Minden jót.

„IN OUR TIME”

- Kérek egy duplát – mondta a fiatalasszony.

– És a kedves vendég? – érdeklődött a felszolgálólány.

– Hát mit igyak – tűnődött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. – Nem baj, ha valami különlegességet kérek?

– Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék.

– Én se valami ínyencségre gondolok.

– Ide hallgasson – hajolt hozzá a fiatalasszony. – Ha megint nem fér a bőrébe, hazamegyek.

Két-három hetenkint megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztől, gesztenyék alatt.

– Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van.

A pincérkisasszonyhoz fordult.

– Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék.

– Szeszes ital?

– Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital.

– Attól félek, hogy ez nekünk nincs.

– Ezt el se tudom hinni – mondta a férfi. – Nem lehetne megkérdezni a vezető kartársat?

– Már hogyne lehetne. De előre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt, és minden folyadékot ismerek – mondta a kisasszony, és besietett.

– Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével – mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltűnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szűk cipőt se volt bátorsága kicserélni. – Ha nem hagyja abba, hazamegyek.

– Még nem is mesélt Jugoszláviáról.

– Ilyen hangulatban nem tudok mesélni.

Már jött a kisasszony. Már messziről mosolygott.

– Azt kérdezi a vezető kartársnő, hogy nem világosbarna volt-e az az ital.

– Nem, kérem. Sőt, majdnem fekete.

– És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani?

– A Gerbeaud-ban.

– Sejtettük! – nevetett egy jót a pincérkisasszony. – Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk.

– Várjon csak! – mondta a férfi. – Most jut eszembe, hogy egy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát.

– Kockát? – nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. – Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! – kacagott megint.

– Nem lehetne a vezető kartársnőt megkérdezni?

A felszolgálónő elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett.

– Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? – kérdezte dühösen a fiatalasszony.

– Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled?

– Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinált.

Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetőnő, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. („In our time” - magyarul, nagyjából: „A kor, amelyben élünk.”)

– Hallom a problémát – mondta udvariasan.

– Kérem, ne tessék belőle kázust csinálni – mondta a férfi.

– Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetűek voltak azok a kockák?

– Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetősen kisméretűek.

Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetőnő azonban komoly maradt.

– Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek.

– Nem is olyan fontos – mondta a férfi.

– És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem.

– Üsse kő – legyintett a férfi. – Akkor én is kérek egy duplát.

NÉZZÜNK BIZAKODVA A JÖVŐBE!

Körülbelüli száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!

Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termek­kel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen – azt jelzi majd a harangkongás – néhány aggas­tyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.

Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. „Dunainak” azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársa­ság­gal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.

Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a „magyar” szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.

„Magyarni” franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derék­zsá­bám­ból kigyógyultam.” És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most oda­megyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és…” (Itt egy csúnya szó következik.)

Más példa: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyel­ven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe.”

Továbbá: „Anyuka, mehetek magyarni? – Magyarhatsz!” – lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.

De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a „vanília” helyett, mely idegen szó, a „háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper
Puncs
Háború
Csokoládé

Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

HÍR

Ágyában dohányzott borsodbányai lakásán Haris Márton vájár. Miután végigszívta cigarettá­ját, lámpát oltott, falnak fordult és elaludt.

APRÓHIRDETÉS

Örök nosztalgia

„Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”

BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:

– Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

– Jaj, milyen leverő! – mondta a szerkesztő. – Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon vála­szolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan talál­ga­tásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidá­man ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyves­boltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.

Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

*

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kis­gyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad meg­tréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe – mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

A VÉGZET

Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát.

Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarirtószert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek.

Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság, meg a közeli és távolabbi szom­szé­dok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszol­gatták. El is patkoltak mind, ahányan voltak.

A mentősöknek – az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek – már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort.

Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami még ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek.

És most viszi!

EGY ORSZÁGGYŰLÉSI FELSZÓLALÁS

Dénes Dénes, a fontos javaslatairól és közérdekű interpellációiról ismert képviselő az ország­gyűlés mai ülésén ismét nagy horderejű felszólalásra készült. Ehhez gyűjtött adatokat a tegnapi napon, ez járt a fejében ma is, mindjárt a reggeli ébredés után, miközben ágyában tejeskávéját itta.

Ámde – talán éppen azért, mert így tele volt a feje – Csenger megye kiküldöttje valahogy fölcserélte az események egymásutánját. Ahelyett hogy először megfürdött volna, az aszály leküzdését célzó törvényjavaslatát nem a parlamentben, hanem még odahaza a fürdőszobában mondta el a feleségének és két gimnazista fiának. Családtagjai helyeselték a javaslatot.

A parlamentben viszont, mint az ülés harmadik felszólalója, fölment ugyan a szónoki emelvényre, de ahelyett hogy elmondta volna örökös aszály sújtotta megyéjének szebb jövőjét ígérő interpellációját, csak meleg fürdőt vett. Beleült a kádba, fülét, nyakát, hónalját, alsótestét beszappanozta, s aztán – miután lezuhanyozott és megtörülközött – visszaült Csenger megye képviselőjének immár hagyományos helyére.

Javaslatát az országgyűlés rövid vita után, melyben az illetékes miniszter is felszólalt, egy­hangúan jóváhagyta, s így az törvényerőre emelkedett. (MTI)

VÁLASZTÉK

- Jó napot, asszonyom.

– Mit kíván a kedves vevő?

– Egy barna kalapot szeretnék venni.

– Milyen legyen? Sportos? Szolidabb? Széles karimás?

– Maga mit ajánl, asszonyom?

– Próbáljuk meg ezt… Könnyű, nem túl sötét, nem is túl világos. Ott a tükör, kérem.

– Azt hiszem, nem áll rosszul.

– Mintha a kedves vevőre tervezték volna.

– Mégis, ha nem fárasztom, mutasson egy másik fazont.

– Készséggel. Például ezt is nagyon merem ajánlani.

– Valóban, jól áll. Nem is tudom, melyiket válasszam.

– Talán egy harmadikat. Ezt nagyon sok vevőnk dicséri, és éppoly jól áll, mint az első kettő.

– Igaza van. Mi az árkülönbség a három kalap közt?

– Az áruk egyforma.

– És a minőségük?

– Merem állítani, egyik sem rosszabb a másiknál.

– Hát akkor mi a különbség a három felpróbált kalap közt?

– Semmi, uram. Nekem nincs is három barna férfikalapom.

– Hanem hány?

– Csak ez az egy.

– Amit egymás után háromszor fölpróbáltam?

– Igen, kérem. Ha szabad kérdeznem, melyiket választja?

– Magam se tudom. Talán a legelsőt.

– Azt hiszem, az a legelőnyösebb, bár a másik kettő sem lebecsülendő.

– Nem, nem… De most már kitartok a legelső kalap mellett.

– Ahogy parancsolja, uram. Jó napot.

EMLÉKKÖNYVBE

- Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?

– Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?

– Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.

– Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva… Én ezt nem egészen értem.

– Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Igára Nóra Annamária Olga a világon.

– Milyen kár!

– Bizony, ez nincs másképp.

A MEGVÁLTÓ

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilo­métert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körül nézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

NÉHÁNY PERC KÜLPOLITIKA

Már végigjártam a környék tüzelőtelepeit, elmentem a csúszdára is, de eredménytelenül. Ma­nap­ság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy külvárosi pincét, melynek életre­való és mozgékony vezetője állítólag bármilyen tüzelőfajtát elő tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot.

Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a pincét, ahová nyolc lépcsőn kellett lemenni. Még félúton se voltam, aktatáskámban a rummal, amikor lentről felkiáltott egy férfi:

– Német demokratikus brikettünk nincs!

Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot a szénporos bádogasztalra.

– Arra nekem nincs is szükségem – mondtam.

– Hanem mit tetszik parancsolni? – érdeklődött a vezető, egy futó pillantást vetve a rumra.

– Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni – mondtam.

Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De ő közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a címkére rajzolt cukornádat, aztán így szólt:

– Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni.

Ezen nevetni kellett.

– Maga jópofa! – mondtam neki. – Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy teakonyhában neki­állok házilag dúsítani?

Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitől a szenes mindjárt engedékenyebb lett.

– Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

Mintha nem tudná – gondoltam -, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú uránium 233 izotópra van szükségem.

– Persze, ha nincs – tettem hozzá -, akkor egy kis plutónium 239 is megteszi.

Újra elővettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem szóltam semmit. Szólni ő se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük, most már csak a forma kedvéért akadékoskodott a szenes.

– Ha szabad kérdeznem – érdeklődött -, hordozórakétája már van?

– Van – mondtam kurtán.

Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került, amíg rá­találtam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol – persze nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikás pianínó és hat vég lepedővászon szétosztogatása árán! – nagy nehezen összefusiztak egy közepes hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált. A szenes meglepően olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a bádogasztalra.

– Valami edényt hozott? – kérdezte.

– Nincs nálam semmi.

– Akkor két forint üvegbetétet kérek.

Kifizettem az üvegbetétet.

– Dugója nincs? – kérdezte.

Dugóm se volt.

Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy bedugaszolt vele egy piszkos parádi vizes üveget. Abból a rozzant szekrényből vette elő, ahova a rumot dugta az előbb.

– Becsomagoljam?

– Nem szükséges – mondtam.

– Legyen máskor is szerencsém – mondta a szenes, és előzékenyen felkísért a lépcsőn. Ott megkérdezte:

– Remélem, békés célokra szolgál?

– Az csak természetes – mondtam.

– Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik – mondta, és tréfásan megfenyegetett az ujjával.