Korképek kategória bejegyzései

1949

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték.

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.

JELLEMPRÓBA

A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.

Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton meg­állt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.

Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegel­tem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meg­hátráltam.

Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Meg­vakar­tam a fülét.

– Korrupt féreg – gondoltam magamban.

– Korrupt féreg – gondolta a puli.

KORRAJZ

B. néni már elmúlt hatvanéves.

Fia és menye tíz évvel ezelőtt kimentek Kanadába; alig-alig írnak, mindössze kétszer küldtek csomagot.

Ruhái kopottasok, rég kimentek a divatból, ő maga formátlanná hízott. Mégis, minden délután kiszépíti magát, s egy szőre vesztett kékróka belépőben, magas szárú, kiferdült, fűzős cipőben egy félórácskát föl s alá sétál a város legelőkelőbb szállodája előtt.

Mihelyt kilép egy magányos külföldi férfi, rámosolyog, és elég hangosan – mert közel azért nem merészkedik a kapuhoz – odakiált neki:

Nur drei Dollar!

Riszáló járása, kiáltozása meglehetősen zavarón hat egy előkelő szálloda kapuja előtt, de az erre illetékesek – a portás, valamelyik rendőr vagy a járókelők – mégse mernek rászólni.

Azt hiszik, valami közület.

AZ ÖLTÖZŐBEN

- Mind vannak jól – mondta tört magyarsággal a tenorista. – Nemcsak vannak jól, hanem direkt nagyon jól. És küldenek sok üdvözlet, és küldenek sok puszi.

– Na, hála istennek – mondta a nagyapa.

– Na, hála istennek – mondta a nagymama.

– És az én Annuskám? Nem nagyon sovány?

– Sem nem nagyon sovány, sem nem nagyon kövér – mondta a tenorista -, hanem éppen jó.

– És egészséges? – kérdezte a nagymama.

– Nagyon egészséges – mondta a tenorista.

– Csak amikor nálam járt, fájt kicsit a feje, mert Genovából jöttek Milánóba, és utaztak egész éjszaka. Vagy éjszak?

– Szegénykém – sóhajtott a nagypapa. – Úgy kell mondani: éjszaka.

– Nem éjszak? – kérdezte a tenorista.

– Nem – mondta a nagypapa. – Az egészen más.

– Ne tanítsd a művész urat – mondta a nagymama. – És az én kis csillagomat? Őt is tetszett látni?

– Nemcsak láttam, hanem direkt nagyon jól láttam – mondta a tenorista, miközben az öltöz­te­tő­nő ráadta a keményített csipkegallért. – A kedves lányok föltette a kisbabát az asztalomra, és kicsomagolta a pólyát, és kérte, hogy a husikáját jól csipkedjem meg.

– És meg tetszett őt csipkedni? – kérdezte a nagymama.

– Nagyon is – mondta a tenorista.

– Hol? – kérdezte a nagymama.

– A combocskáján.

– Máshol nem? – kérdezte a nagymama.

– És még a karocskáján.

– És még? – kérdezte a nagymama.

– És még a kicsi popsikáján.

– Édes jó istenem – sóhajtott a nagymama, és elnézett a messzeségbe.

A nagypapa halkan köhögni kezdett, s a padlót nézte. Az öltöztető kardot kötött a tenoristára, és az övébe beledugott két pisztolyt.

– És aztán mi történt? – kérdezte a nagymama.

A tenorista gondolkozott.

– Aztán a kedves lányok bepólyálta a kisbabát, és hazautazott Genovába. Úgy mondjam, lányok, vagy úgy mondjam, lányuk?

– Úgy kell mondani: lányuk – mondta a nagypapa.

– Nem lányok? – kérdezte a tenorista.

– Nem – mondta nagypapa. – Az mást jelent.

– Ne tanítsd már a művész urat – szólt rá a nagymama. – Inkább köszönnéd meg, hogy ilyen jó hozzánk.

– Én ma is magyarnak érzem magamat – mondta a tenorista. – Csak kicsit elfelejtettem magyarul.

– Nagyon is szépen tetszik magyarul beszélni – mondta a nagymama. – Csak még azt tessék nekem elmondani, hogy milyen is az én kis csillagom.

A tenorista gondolkozott. Az öltöztetőnő már kezében tartotta a parókát, de várt. A nagymama is várt, és a nagypapa is várt. A tenorista még mindig gondolkozott.

– Szép – mondta a végén.

– És milyen a szeme?

– Az is szép – mondta a tenorista.

– És milyen a haja?

– Az is szép – mondta a tenorista.

– És milyen a pofikája?

– Szép – mondta a tenorista. – Szintén szép.

– Édes jó istenem – sóhajtotta a nagymama, és megint elnézett a messzeségbe.

Megszólalt a csengő. A tenorista fejébe nyomta szőke parókáját, elbúcsúzott vendégeitől, és nagy kardcsörtetve, sarkantyúpengetve kisietett az öltözőből. A nagymama utánaindult, mint­ha még kérdezni akarna valamit, de aztán visszatért az urához, aki a padlót nézte és köhögött.

PERPETUUM MOBILE

Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.

– Mit gondoltok, most mennyi vagyok?

Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.

Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tetűtojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruha­varrásokat, főleg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetű­tojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.

Azt kérdeztem:

– Mondd, mit csinálsz, Auspitz?

Azt mondta:

– Eszem.

Azt kérdeztem:

– Mit eszel, Auspitz?

Azt mondta:

– Kérlek szépen, tetűtojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.

Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:

– Ne beszélj bolondokat, Auspitz.

– Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? – kérdezte.

Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ő megeszi a tetűt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik.

– Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét – mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.

Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.

HAVAS TÁJBAN KÉT HAGYMAKUPOLA

Voltaképpen egész Davidovkának ki kellett volna vonulnia, tehát nemcsak a mi zászlóaljunk­nak, hanem a helybeli lakosoknak is. Ebből azonban nem lett semmi. A mieink közül csak néhány pipogya stréber jött elő, meg a gyengélkedők, az írnokok és a raktárosok, egyszóval, akiknek volt valami féltenivalójuk; negyvenen vagy ötvenen mindössze. Az oroszok közül még ennyien sem. Akit a szolgálatvezető őrmesternek sikerült kikergetnie a házából, az ott lézengett egy darabig a téren, de mihelyt tehette, visszaszökött. Még feltűnőbb, hogy Holló őrnagy, a zászlóaljparancsnok is távol maradt, pedig mostanáig minden kivégzésen megjelent, és nagyon ügyelt a formaságokra. Egy percre kijött a parancsnokság elé, körülnézett a temp­lomtéren, azt mondta, hogy hideg van, és visszament, és többé nem mutatkozott. Így aztán hiva­talos részről az orvoson és a szolgálatvezető őrmesteren kívül csak egy német teherautó­sofőr és egy altiszt volt jelen, Leicával a nyakában. Ők hozták az elítéltet Davidovkára, mert itt kellett rajta végrehajtani a német hadbíróság ítéletét. No és persze hogy itt volt még az az Ecetes nevű hajtó is, aki három liter rumért vállalta, hogy fölakasztja az asszonyt. Ecetes az első liternek már nyakára hágott, és elég bizonytalanul állt a lábán.

Az asszony ott várt a fa alatt, mozdulatlanul, mintha a földhöz fagyott volna a lába. Egy könnye sem volt. Eddig úgy vettük észre, hogy az öregek halnak meg a legkönnyebben. Rémüldöznek ugyan, mintha nem értenék, hogy mi történik velük, de se nem könyörögnek, se nem sírnak, se nem sikoltoznak. Ez az asszony még elég fiatal volt, elég jó külsejű és elég jól öltözött, mégsem szólt egy panaszló szót sem. Csak állt, és égő szemmel nézte azt a kislányt, aki bemászott a teherautó alá, és onnan kukucskált kifelé. Négy- vagy ötéves lehetett. Piszkos és sovány volt, de ő is elég jó ruhákat viselt, egy kis bundamellényt, vattanadrágot, vastag pamutharisnyát és gumikalocsnit. Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet, üde hangon, mint akit megcsiklandoztak, fölnevetett a teherautó alatt.

Három perccel később az orvos zászlós megállapította, hogy beállott a halál. Hideg szél támadt, mely lassan hintáztatni kezdte a fiatalasszony testét. A lányka kimászott a teherautó alól. Egy ideig szemmel kísérte ezt a lengő mozgást, aztán, mint aki jól elmulatott valamin, de már kezdi sokallani a tréfát, fölkiabált a fára:

– Mama!

Akkor már egyetlen orosz sem volt a templom előtt, s a mieink közül is csak Ecetes Márton hajtó, Bíró Elek szolgálatvezető őrmester, doktor Friedrich Tibor orvos zászlós s egy Koszta István nevű tizedes, civilben az Arany Bika Szálló söntésének csaposa, aki a furunkulusai miatt már többször kérte, hogy utalják be egy hátországi kórházba. Most is úgy állt, hogy észre­vétesse az orvossal a nyakán pirosló duzzanatokat. Friedrich doktor azonban elfordult tőle, és belenézett a Leica lencséjébe. A német altiszt intett a kislánynak, hogy menjen ki a képből, de az nem mozdult álló helyéből, hanem tágra nyílt, tündöklő szemmel bámult a Leicába. Talán még sohasem látott fényképezőgépet.