Helyszűke kategória bejegyzései

VISSZATÉRT A FÖLDRE A MAGYAR HOLDRAKÉTA

Beszélgetés a két utassal

1

– Örülök, hogy e nagyszerű teljesítmény után itt üdvözölhetem, a kelenföldi állomás föllobo­gózott restijében.

– Én is örülök, hogy itt lehetek.

– Mindenki kíváncsi önre. Mondjon magáról valamit.

– Ugyan mit? Olyan vagyok, mint más.

– Maga túl szerény.

– Nem szoktam lebecsülni saját képességeimet. Most is ötvenezer jelentkezőből választottak ki, pedig magas vérnyomásom és tériszonyom van.

– Hogy történt ez?

– Több helyen dolgoztam fontos beosztásban, és mindenünnen a legmelegebb ajánlásokat terjesztették a bizottság elé.

– Idézzen egyet.

– A VII. kerületi Frühauf Adél Bábaképzőből, ahol utoljára dolgoztam, azt írta a személyzeti osztály: „Olyan képességekkel rendelkezik a bábaképzésben, melyek az űrutazásra is alkal­massá teszik.”

– Ön csakugyan rendkívül tehetséges lehet. Bizonyára már kora ifjúságában vágyott a Holdba repülni.

– Az igazat megvallva, ez a gondolat meg se fordult a fejemben.

– Hát mit szeretett csinálni?

– Kizárólag ürgét önteni.

– Ürgét? Milyen célból?

– Csak úgy. Szerettem az ürgelevest.

– Akkor hogy esett önre a választás?

– Azt nem tudom. Éppen a Rókus kórházban gyógykezelték súlyos gyomorfekélyemet, amikor egy tudósokból álló küldöttség lépett ágyamhoz: „Fogadja jókívánságainkat az elvtárs. Magát fogjuk fellőni a Holdba.” Hát mit lehet erre mondani?

– Ön mit mondott?

– Semmit, mert a gyomorszonda kilógott a számból. Csak integettem.

– És most mondjon nekünk valamit a Holdról!

– Földünket kísérő égitest, mely mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk; emiatt felszínének hátsó fele innen nem látható.

– Észrevett valami egyebet is?

– Mit kellett volna?

– Például, hogy van-e élet a Holdon.

– Jó, hogy szól, mert ez bizonyára másokat is érdekelni fog. A Hold felszíne ugyanis annyira lukacsos, hogy én, ivóvizem nagy részét föláldozva, megpróbáltam ürgét önteni.

– És sikerült?

– Nem.

– Eszerint nincsenek ürgék a Holdban?

– Nincsenek.

– Ne legyünk telhetetlenek! Már az is nagy szó, hogy szerencsével megjárta ezt a nagy utat, és most jó egészségben üdvözölhetjük hazai földön.

2

– Ah, itt a parancsnok! Kapitány úr, van egy kis ráérő ideje?

– Kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert erős gyomorrontással tértem vissza a Kozmoszból.

– Ez nyilván a súlytalanság állapotától van.

– Inkább a halászlétől.

– Azt is vittek magukkal?

– Dehogy. Ott kínált meg vele egy vendégszerető család.

– Mit hallok? Hát vannak a Holdnak lakói? A másodkapitány nem is említette.

– Kollégám kitűnő űrrepülő, de a megfigyelőképesség a gyönge oldala. Ráadásul az emberek nem érdeklik, még a halászlévacsorára se jött el. Ő inkább állatbarát.

– Eszerint élnek ott emberek?

– Élnek, mégpedig kellemes meglepetésemre magyar emberek, akik már jól alkalmazkodtak a nagy hőmérsékleti ingadozásokhoz és más helyi adottságokhoz. Megedződtek a hideg ellen, és persze hőállóak is, továbbá levegő híján – mert az a Holdon nincs – zacskóból vesznek léleg­zetet, melyben még a hazulról hozott levegőt tartogatják.

– Milyen megható! És azonkívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak?

– Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.

– Rólunk tudnak-e?

– Úgyszólván mindent, csak egy kis késedelemmel, mert az ő teleszkópjaikon a nagy távolság miatt most még csak II. Ferenc József uralkodása látható.

– Ön is látta a királyt?

– Egy percre, amint éppen hadat üzent Szerbiának. Persze, onnan nézve a tárgyaknak nincs magasságuk. Ferenc József is egészen lapos volt, csak a szakálla állt ki belőle. Úgy nézett ki, mint egy szőrös egyforintos.

– Milyen érdekes! Tanult-e, tapasztalt-e még valamit a világűrben?

– Sok nagyszerű dolgot láttam.

– Nem is csoda, ha valaki ilyen jó megfigyelő. Mi volt a legérdekesebb?

– Nekem az volt a legnagyobb meglepetésem, hogy nem egy Hold van, hanem kettő.

– Kettő? Hogy értsem ezt? Egyik a másik mögött?

– Dehogyis. Szorosan egymás mellett, csak egy kis hézag van közöttük.

– Érthetetlen. Ezt még nem észlelte soha senki.

– Nem? Akkor, úgy látszik, tévedtem.

GLI UNGHERESI

A fagylaltot egy cataniai cukrász találta föl, név szerint Ugo Riccardo Salvatore Giulio Girolamo B.

Hogy mikor, az még vita tárgya, ne töltsük most vele az időt, nagyjából akkortájt, amikor a könyvnyomtatást.

Ugo nemcsak a fagylaltot találta föl, hanem az ostyából sütött tölcsért, és a hozzá való toló­kocsit is. (Ez így van rendjén. El sem képzelhető, hogy például Irinyi csak a gyufát találta volna föl, és valaki más a skatulyát. Hogy Ehrlich csak a Salvarsant, és másvalaki a szifiliszt. Ilyen nincs.) Miután találmányát ekként tökéletesítette, nekivágott vele a világnak.

Bejárta Lodomériát és Besszarábiát, Tirolt, Burgundiát, Brandenburgot és a vend kapitánysá­got. Hogy miképpen fogadták, az elképzelhető, de le nem írható! Ahová megjött kis tolókocsijá­val, összegyűlt a helység apraja-nagyja, markukban tartották a pénzt, szájukban az összefutott nyálat, és dobogó szívvel várták málna-, eper-, csokoládé-, citrom- vagy pisztáciafagylaltjukat. Ugo mindenkinek azt adta, amit kért, s hogy vásárlóit megóvja a fölösleges kísérletezéstől, azt is megmutatta, hogy a fagylaltot egyszerűen csak nyalogatni kell.

Mindenütt örömkiáltásokkal fogadták, búsan nézték távozását, s alig tudták kivárni vissza­jöttét.

Egyszer aztán elvetődött Magyarországra is. (Olaszul: Ungheria.) Itt azonban a király éppen új sóvámot vetett ki, s az ország apraja-nagyja hallani sem akart másról, mint a sóvámról, ami már egymagában fölsebezte Ugo hiúságát. Bánatában csöngettyűt szerelt a tolókocsira, s azok­nak, akik a csengőszóra nagy nehezen összeverődtek, buzgalmában lángolva mutatta be fagy­laltját.

A magyarok azonban (olaszul: gli ungheresi) oda se bagóztak. Nem érezték a nyári hőséget, tehát nem vágyakoztak hűsítőkre sem, mert tele volt a sóvámmal a fejük. Hiába magyarázta Ugo, hogy gondolhatnak közben amire akarnak, hiszen a fagylaltot csak nyalogatni kell, azt mondták, köszönik, nekik mindig van mit nyalogatniuk. De, válaszolta Ugo, akit sértett ez a sötét közöny, őnála minden fagylalt más és más ízű. Őnekik pedig, mondták erre ezek a fafejű magyarok, elég, ha az öt ujjukat szopogatni kezdik, mert mind az ötnek más-más íze van. És amikor Ugo tovább akarta bizonygatni az igazát, lógombócokat vágtak hozzá abban a hiszem­ben, hogy „gelatti” (magyarul: fagylalt) ezen a habarék nyelven azt jelenti: „Éljen a sóvám!” S ezt nem lehetett szó nélkül zsebre vágni.

Szegény Ugo, testben-lélekben megtörve, még eltolta kocsiját a zárai grófságig, de onnan már hajóval szállították haza. Halálos ágyán, amikor körülvették az olasz fagylaltárusok, csak ennyit tudott mondani:

– Gli ungheresi… gli ungheresi…

Aztán kilehelte lelkét.

AHASVÉRUS

Két zsidó megy az utcán.

Az egyik kérdez valamit a másiktól.

A másik válaszol neki.

Eközben mennek.

Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.

A másik válaszol rá valamit.

Ezen néha nevetni lehet.

Máskor nem lehet rajta nevetni.

Ők pedig továbbmennek.

Tovább beszélgetnek.

Nehéz dolog ez.

SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.

– Állatművész vagyok – mondtam.

– Mit tud? – kérdezte az igazgató.

– Madárhangokat utánzok.

– Sajnos – legyintett -, ez kiment a divatból.

– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjo­gása? A pacsirta éneke?

– Passzé – mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

FASÍRT

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.

Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy ben­nün­ket darálnak-e meg.

ÉLETBEN MARADNI

Egy nagy politikai pörben mint negyedrendű vádlott életfogytiglanit kapott; ebből hat évet le is ült, méghozzá magánzárkában és ártatlanul. Társait sorra kikezdte a börtön, mindegyiket a leggyengébb pontján, kit a szívén, kit a tüdején, kit a lelki egyensúlyán.

Ő, a túlérzékeny idegrendszerével, már a hatodik héten sírógörcsöt kapott. De mikor ráborult, az asztala lapján észrevett egy hangyát. Ettől még sírni is elfelejtett.

Elnézte, hogy küszködik egy parányi morzsával. Aztán a körme hegyével odébb s még odébb gurította a morzsát. E délelőttje azzal telt el, hogy a hangyát körbesétáltatta az asztalon.

Éjszakára bedugta egy üres orvosságosfiolába, és másnap fölmászatta egy gyufaszálra. Hama­rosan rájött, hogy a kis állat egy húsfoszlánnyal sokkal könnyebben idomítható, mint morzsák­kal; és valóban, a nyolcadik hónap végén két keresztbe rakott gyufaszálon sikerült rákapatnia a hintázásra. Persze, azt a tétova ide-oda mászkálást csak némi jóindulattal lehetett hintázás­nak nevezni, de őt ez a teljesítmény is majdnem boldoggá tette.

Amikor letöltötte a harmadik évet, jó magaviseletéért különös kedvezményképpen papírt, írószerszámot és olvasnivalót kérhetett. Ezt ő büszke daccal visszautasította, a hangya ugyanis már gurigázni tudott egy mákszemmel, mely a karácsonyi tésztából származott. De őt ez a mutatvány sem elégítette ki, mert még besorolható volt a hangyai lét határai közé. A más­féleség ott kezdődne, ha két lábra tudná állítani… Ez tizennyolc hónapig tartott, de sikerült.

Újabb másfél év múlva diszkréten tudtára adták, hogy rövidesen rehabilitálják, és szabadon bocsátják. Addigra elkészült az ő nagy mutatványa is: a hangya álló helyzetben a magasba dobta és elkapta a mákszemet. Vagyis elmondhatta róla – megint egy kis jóakarattal -, hogy meg­tanult labdázni!

– Adjatok csak egy nagyítót – mondta a fiainak, sokat sejtető mosollyal, az első otthoni vacsora után. – Van egy betanított hangyám!

– Hol? – kérdezte a felesége.

Forgatták a fiolát. Nézték a nagyítóval, még a lámpához is odatartották, de hiába. És, ami a legfurcsább, ő se látta már!

FIAINK

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken.

A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett.

Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik, aki boldogul.

EGY MEGHASONLOTT TULIPÁN

Ki hitte volna?

Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt, előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S reggel ötkor – a virágok korán kelők – a IV. emeleti ablakból levetette magát az utcára.

A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy valaki gyilkos szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat. Sőt, mondták, ők öntözték, szerették, és keser­vesen megsiratták virágjukat. Az alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva megszüntették a nyomozást.

Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem érhette. Miért akart hát megválni az élettől?

Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV. emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat.

„Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni.”

– Hát mi akart volna lenni szegényke? – kérdezte Irma néni.

– Azt nem írta meg – mondta a nyugdíjas tanító.

– Egy tulipán! – csóválta a fejét Irma néni. – Ilyet még nem is hallottam.