Beszélgetés a két utassal
1
– Örülök, hogy e nagyszerű teljesítmény után itt üdvözölhetem, a kelenföldi állomás föllobogózott restijében.
– Én is örülök, hogy itt lehetek.
– Mindenki kíváncsi önre. Mondjon magáról valamit.
– Ugyan mit? Olyan vagyok, mint más.
– Maga túl szerény.
– Nem szoktam lebecsülni saját képességeimet. Most is ötvenezer jelentkezőből választottak ki, pedig magas vérnyomásom és tériszonyom van.
– Hogy történt ez?
– Több helyen dolgoztam fontos beosztásban, és mindenünnen a legmelegebb ajánlásokat terjesztették a bizottság elé.
– Idézzen egyet.
– A VII. kerületi Frühauf Adél Bábaképzőből, ahol utoljára dolgoztam, azt írta a személyzeti osztály: „Olyan képességekkel rendelkezik a bábaképzésben, melyek az űrutazásra is alkalmassá teszik.”
– Ön csakugyan rendkívül tehetséges lehet. Bizonyára már kora ifjúságában vágyott a Holdba repülni.
– Az igazat megvallva, ez a gondolat meg se fordult a fejemben.
– Hát mit szeretett csinálni?
– Kizárólag ürgét önteni.
– Ürgét? Milyen célból?
– Csak úgy. Szerettem az ürgelevest.
– Akkor hogy esett önre a választás?
– Azt nem tudom. Éppen a Rókus kórházban gyógykezelték súlyos gyomorfekélyemet, amikor egy tudósokból álló küldöttség lépett ágyamhoz: „Fogadja jókívánságainkat az elvtárs. Magát fogjuk fellőni a Holdba.” Hát mit lehet erre mondani?
– Ön mit mondott?
– Semmit, mert a gyomorszonda kilógott a számból. Csak integettem.
– És most mondjon nekünk valamit a Holdról!
– Földünket kísérő égitest, mely mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk; emiatt felszínének hátsó fele innen nem látható.
– Észrevett valami egyebet is?
– Mit kellett volna?
– Például, hogy van-e élet a Holdon.
– Jó, hogy szól, mert ez bizonyára másokat is érdekelni fog. A Hold felszíne ugyanis annyira lukacsos, hogy én, ivóvizem nagy részét föláldozva, megpróbáltam ürgét önteni.
– És sikerült?
– Nem.
– Eszerint nincsenek ürgék a Holdban?
– Nincsenek.
– Ne legyünk telhetetlenek! Már az is nagy szó, hogy szerencsével megjárta ezt a nagy utat, és most jó egészségben üdvözölhetjük hazai földön.
2
– Ah, itt a parancsnok! Kapitány úr, van egy kis ráérő ideje?
– Kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert erős gyomorrontással tértem vissza a Kozmoszból.
– Ez nyilván a súlytalanság állapotától van.
– Inkább a halászlétől.
– Azt is vittek magukkal?
– Dehogy. Ott kínált meg vele egy vendégszerető család.
– Mit hallok? Hát vannak a Holdnak lakói? A másodkapitány nem is említette.
– Kollégám kitűnő űrrepülő, de a megfigyelőképesség a gyönge oldala. Ráadásul az emberek nem érdeklik, még a halászlévacsorára se jött el. Ő inkább állatbarát.
– Eszerint élnek ott emberek?
– Élnek, mégpedig kellemes meglepetésemre magyar emberek, akik már jól alkalmazkodtak a nagy hőmérsékleti ingadozásokhoz és más helyi adottságokhoz. Megedződtek a hideg ellen, és persze hőállóak is, továbbá levegő híján – mert az a Holdon nincs – zacskóból vesznek lélegzetet, melyben még a hazulról hozott levegőt tartogatják.
– Milyen megható! És azonkívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak?
– Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.
– Rólunk tudnak-e?
– Úgyszólván mindent, csak egy kis késedelemmel, mert az ő teleszkópjaikon a nagy távolság miatt most még csak II. Ferenc József uralkodása látható.
– Ön is látta a királyt?
– Egy percre, amint éppen hadat üzent Szerbiának. Persze, onnan nézve a tárgyaknak nincs magasságuk. Ferenc József is egészen lapos volt, csak a szakálla állt ki belőle. Úgy nézett ki, mint egy szőrös egyforintos.
– Milyen érdekes! Tanult-e, tapasztalt-e még valamit a világűrben?
– Sok nagyszerű dolgot láttam.
– Nem is csoda, ha valaki ilyen jó megfigyelő. Mi volt a legérdekesebb?
– Nekem az volt a legnagyobb meglepetésem, hogy nem egy Hold van, hanem kettő.
– Kettő? Hogy értsem ezt? Egyik a másik mögött?
– Dehogyis. Szorosan egymás mellett, csak egy kis hézag van közöttük.
– Érthetetlen. Ezt még nem észlelte soha senki.
– Nem? Akkor, úgy látszik, tévedtem.