Arcképek kategória bejegyzései

EGY LELKIISMERETES OLVASÓ

- Szlávik Mihállyal szeretnék beszélni.

- Most nem tudom idehívni, de előre megmondom, hogy ha karambolról van szó, mi csak a jövő hónapban tudjuk fogadni a kocsit.

- Ő keresett engem.

- Miért nem tetszik szólni, hogy ismerősök? Hát mi baja annak a kocsinak?

- Nincs szó karambolról. Most jöttem haza, és egy cédulára Szlávik Mihály neve volt fölírva meg a telefonszám.

- Akkor tessék húsz perc múlva fölhívni, mert az egész lakatosműhely ebédelni van.

*

- Szlávik Mihállyal szeretnék beszélni.

- Mindjárt szólok neki.

- Itt Szlávik Mihály.

- Maga hagyta meg nekem a telefonszámát?

- Én voltam bátor, mert szerettem volna megkérdezni valamit.

- Tessék.

- Ugye, ön fordította Truman Capote regényét?

- A Más hangok, más szobák-at én fordítottam. Olvasta?

- Olvastam, és nagyon tetszett nekem, de van egy észrevételem. Azt szeretném tudni, hogy ebben a regényben miért beszélnek másképpen a négerek, mint a többi emberek?

- Másképpen beszélnek?

- Úgy beszélnek, mint a külföldiek. Csak szeretnék tisztán látni, azért kíváncsiskodom.

- Rémlik valami. Nézze, kérem, én három évvel ezelőtt fordítottam ezt a könyvet, egy kicsit kiment már a fejemből a dolog, de emlékszem például egy néger cselédlányra, akinek vágás van a nyakán. Őrá gondol?

- Őrá is.

- Hát akkor nyugodjék meg, kérem. Arra ugyanis egészen tisztán emlékszem, hogy ez a lány az eredeti szövegben is törve beszél angolul.

- Mi az, hogy törve?

- Törve, az törve. Vagy nem?

- Nem egészen. Törve beszélünk egy idegen nyelvet, amelyet nem jól ismerünk. Viszont az anyanyelvét is törve beszélheti valaki, ha például műveletlen vagy iskolázatlan vagy korlátolt. De ez két különböző dolog.

- Hogy beszél például az a néger lány?

- Úgy, beszél, mint egy külföldi, aki nem jól tud angolul. Nos hát, én ezen akadtam fönn, és ezért bátorkodtam telefonálni. Hiszen a négerek ott élnek Amerikában, mindenki angolul beszél körültettük, tehát az anyanyelvük is angol.

- Találkoztam én már néhány cigánnyal is, aki itt él Magyarországon, és mégis legalább olyan törve beszél magyarul, mint egy külföldi.

- Ez így nagyon szépen hangzik, de nem bizonyít semmit. A cigányoknak ugyanis van saját nyelvük, a négereknek viszont nincs.

- Ebben, belátom, magának igaza van. Nem is tudom, mit mondjak. Szeretném, ha elhinné, hogy nagyon pontos fordító vagyok, egészen a bogarasságig. Azt is bátran elhiheti, hogy az a lány az eredeti szövegben is hibásan beszél angolul. Ráadásul, a lektorok szóról szóra ellen­őrzik a fordítást…

- A lektorok is tévedhetnek. Tessék megnézni Hook Finnt! Ha nem tévedek, Karinthy for­dí­totta. Mindenesetre, a Huckleberry Finn-ben úgy beszél a néger, mint egy primitív és írás­tudatlan ember, nem pedig úgy, mint egy külföldi, aki hibásan beszél angolul. Vagy ez fordítói szempontból mellékes?

- Ez nem mellékes, de a Huckleberry Finn-t nem én fordítottam. Ráadásul, ez egy száz évvel ezelőtti regény.

- Bocsásson meg, de ez csak az én igazamat bizonyítja. Száz év elmúltával a négerek jobban tudhatnak angolul, mint rosszabbul.

- Azt hiszem, ebben megint magának van igaza.

- Remélem, nem bántottam meg?

- Szó sincs róla. Amit mondott, nagyon is elgondolkoztató.

- Sajnos, nem tudok angolul, nem nézhettem utána az eredetinek, pedig egy kicsit megütötték a szememet ezek a dialógusok. Csak azért hívtam föl telefonon, mert szeretek mindent tisztán látni.

- Nagyon jól tette, hogy fölhívott.

- Most be kell fejeznem a beszélgetést, mert a garázsmester kopog az üvegen. Máskülönben nagyon jó volt a fordítás.

- A viszonthallásra.

- Minden jót.

NINCS BOCSÁNAT

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá láto­gatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és meg­kértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a beteg­szobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem kell semmi.

– Hoztam néhány almát.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

– Hát akkor megyek – mondtam később.

– Menj csak, fiam – mondta.

– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

– Köszönöm – mondta.

– Csak reggel jön az osztályos orvos.

– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és át­ad­ta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az al­mák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet”, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, bele­nézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

– Meg akarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.

– Meg akarom nézni – mondtam.

– Jobb lenne aztán – tanácsolta.

– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyuká­ból állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.

– Sokáig – mondtam.

– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

– Ahogy akarja – mondtam.

– Oldalt választva viselte a haját?

– Oldalt – mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé­temettetem magam.

A TÖRZSVENDÉG

- Ne haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, most van a csúcsforgalom, ilyenkor azt se tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa föl a nénikének az étlapot, kivéve a leveseket, mert azokra nem kíváncsi.

– Tessék, kérem. Halak. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.

– Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógaz­dasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom bennük, hogy kézzel írják az étlapot.

– Akkor ne is folytassam a halakat?

– Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem a kézzel írott étlap ellen, mert azt nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás.

– Van kétféle halászlé. Szálka nélküli és nem szálka nélküli. Megrendeljem valamelyiket?

– Mi jut eszébe? És miért kiabál? Mert a kiabálást, azt nagyon nem szeretem.

– Azt hittem, a hallása sincs rendben a néninek. Akkor mondom a húsféléket. Borsos tokány. Krokett, idei zöldborsófőzelékkel.

– Nincs a fülemmel semmi baj, még látni is elég jól látok, csak a kézzel írott étlappal nem boldogulok. Viszont az én nyugdíjamból nem telik elegáns ruhákra, márpedig a jobbfajta vendéglőkből, ahol géppel írják az étlapot, kinézik az ilyen kopott ruhás vendégeket.

– Marhaszelet vadmártással. Mondjam talán az árakat is? Tizenkettő húsz.

– Nem érdekelnek az árak, pedig a nyugdíjam felét kénytelen voltam öt hónapra elzálogo­sí­tani, amikor egyszer úgy nekirántottam a térdemnek az asztalfiókot, hogy három porcogó gyulladásba jött. Az a nő különben, akitől az előleget kaptam, most perel.

– Még egy csomó húsétel van hátra, de így sose jutunk a végire.

– Nézze csak meg, van-e szűzérméjük, mert az hetek óta nem szerepel az étlapon, de nemcsak itt, hanem az egész kerületben.

– Hát most van. Szűzérmék tört burgonyával. Megrendelhetem?

– Dehogy rendelheti! Egyébként nem szeretném, ha félremagyarázná, amit az előbb a jobbfajta vendéglőkről mondtam. Én azokba egy csöppet sem kívánkozom, mert ezekben a szerény kifőzésekben sokkal nagyobb fantáziával főznek. Itt például még gombás bélszín is szokott lenni.

– Most is van. Azt hozassak?

– Jaj, dehogy. Szerencsére kifogtam egy jó ügyvédi munkaközösséget, ahol megmagyarázták, hogy se nyugdíjat, se kegydíjat pörrel lefoglalni nem lehet.

– Hát most olvassak, vagy ne olvassak? Savanyú tüdő gombóccal. Vesevelő. Paraj tükör­tojással.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy a paraj tükörtojással miért szerepel mindenütt a húsételek között. De látom, már türelmetlen. Még a tésztákat olvassa fel, a sajtok nem érdekelnek.

– Almás lepény. Máglyarakás. Tiroli rétes is volt, de elfogyott.

– Köszönöm a fáradozását. Manapság szidni szokás a fiatalokat, hogy közönyösek és érzéket­lenek, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy majd mindnyájan türelmetlenek. Maga is, fiatalember, nagyon élvezetesen olvasott, de azért érezni lehetett, hogy maga is siet… Még egyszer köszönöm. A viszontlátásra.

– El tetszik menni?… Nézze csak, kisasszony, elment a nénike, pedig az egész étlapot föl­olvastam neki.

– A sajtokat is?

– A sajtokat nem.

– Szoktam is szólni, hogy nemcsak a leveseket, hanem a sajtokat se kell neki fölolvasni, de ő mindig csúcsforgalomban jön be, amikor azt se tudom, hol áll a fejem… Tessék a bécsi szelet.

MIT MOND A HANGSZÓRÓ?

A szekrényes öltözőnek mind a négy fala, a padlótól a mennyezetig csupa szekrény. Mind ugyanarra a kulcsra nyílnak. A kulccsal a kabinos jön-megy; bezár, ha valaki úszóruhára vetkezett, kinyit, ha öltözni kíván. Harmincöt éve jön s megy e szekrények előtt, behunyt szemmel is megtalálja akármelyiket.

Néha alig van vendég, akkor ül, pihen, s a hangszórókon közvetített rádióműsort hallgatja. Máskor váratlanul összeszaladnak az érkezők és a hazakészülők. Ezt ő úgy hívja: torlódás. Ilyenkor alig győzi a munkát. E torlódásokat leszámítva a kabinosság nem tartogat meglepe­téseket a kabinosnak. Egyszerű, kényelmes, de azért nehéz munka ez. Az a nehéz munka, amihez nem okvetlenül kell embernek lennünk.

– Szép kis torlódás volt itt az előbb – jegyzi meg.

– Figyeltem magát, Schuller úr. Úgyszólván senkit se várakoztatott.

– Ezt is ki lehet tapasztalni, kérem. Ámbár van itt néhány velem egyidős kabinos, aki ilyen rumli­ban elveszti a fejét.

– Azt akarja mondani, hogy a tapasztalat nem minden?

– Bizonyos esetekben nem. Szerintem a kabinossághoz némi rátermettség is kell.

– Ezt maga jobban tudja, Schuller úr.

– Sőt, kérem. Továbbmegyek. Még a rátermettség is kevés. Hogy az ember a legnagyobb torlódásban se veszítse el a fejét, ahhoz speciális adottságokra van szükség.

– Milyen adottságokra céloz, Schuller úr?

– Lélekjelenlét, öblös hang, erélyes, sőt, ha kell: erőszakos fellépés… Persze, ilyen méretű közbelépésre csak ritkán nyílik lehetőség.

– Remélem, Schuller úrnak már nyílt rá lehetősége.

– Összesen egyszer volt itt akkora torlódás, hogy ha nem én vagyok szolgálatban, akkor összetaposták volna egymást a vendégek.

– Mikor történt ez?

– Amikor a hangszórókon bemondták a hadüzenetet. Ráadásul gyönyörűen sütött a nap, és zsúfolásig volt az uszoda.

Az öltöző ablakán besüt a nap. Ma is gyönyörű az idő, ma is zsúfolt az uszoda, ma is szól a hangszóró, mondja a híreket.

Schuller úr az ablakhoz lép. Fülel. Kérdőn nézek rá.

– Semmi – legyint. – Valahol Bengáliában.