AZ ÚJ LAKÓ

- Te ilyen ember vagy? Kezdem megbánni, hogy hozzád kötöttem az életemet!

Szomszédaim – valami Románék vagy Révészék – még csak egy hete költöztek be. Szeren­csé­re se gyerekük nincs, se porszívójuk, se padlókefélőjük. Még névtáblájuk se. Csak televíziójuk.

– Te beszélsz? Azt mondják, német tisztekkel jártál vacsorázni.

Este hat óra tájban érkeznek haza; ma is, mihelyt megjöttek, bekapcsolták a televíziót. Az én tea­konyhám és az ő szobájuk fala közös. Lassú lángon felteszem melegedni a krumplipürét.

– Rólam mindenki tudja, hogy a nyilas házparancsnok három kereszttel megkrétázta az elő­szobaajtómat…

Lassan keverem a krumplipürét.

A takarítónő (Berta néni) hetente kétszer jön, és akkor két napra előre megfőz. Mielőtt el­men­ne, mindent a számba rág, mint egy kisgyereknek. Itt a hideg hús, azzal az író úrnak semmit se kell csinálni. Itt a savanyúság, azzal se. Csak ezt a krumplipürét kell megmelegíteni… Tessék utánam mondani, mert az író úr mindent elfelejt. Ne féljen, Berta néni, nem fogom elfelejteni. De csak lassú lángon. Csak lassú lángon, Berta néni. És tetszik majd keverni? Majd keverem. Mivel tetszik keverni? Kanállal. Fakanállal? Fakanállal. És lassú lángon, író úr. Lassú lángon, Berta néni. Köszönöm szépen. Isten vele.

– Húsz éve hazudsz a világ szemébe!

– Vigyázz! Ha túlfeszíted a húrt, megkeserülöd!

Lehet, hogy nézni jó egy ilyen antifasiszta szerelmi drámát, de itt, a teakonyhában úgy hang­zik, mint valami veszekedés. Sajnos, a krumplipürét nem lehet itt hagyni. Minél melegebb lesz, annál sűrűbben pöfög.

– Nekem te hiába játszod a mártírt! A saját keresztlányát ki jelentette föl?

– No, mondd csak! Halljuk! Erre kíváncsi vagyok!

Mindjárt kész leszek. Most már nemcsak pöfög. Most már lő.

– Ha tudni akarod, nekem bizonyítékaim vannak!

– Ezt mindenki mondhatja.

– Hát akkor tessék, ide nézz…

Odaát valami nyikorog, talán egy fiókot húznak ki… Aztán lábdobogás hallatszik át, dulako­dás, hörgés. Egy női hang – nyilván a németek szeretője – felsikolt.

– Segítség! Megöl!

Egy lövés. Egy elzuhanó test puffanása. Még egy lövés, aztán végre csönd. És meleg a krumpli­pürém.

Szomszédaimnak még a névtáblájuk se volt kitéve. Másnap, harmadnap mindenki, aki őket ke­reste, tévedésből énhozzám csöngetett be. A rendőrség, a tisztiorvos, újságírók és fotográfu­sok… Nem is volt nekik televíziójuk. A férfi – akit se Románnak, se Révésznek, hanem Rónainak hívtak – enyhítő körülmények figyelembevételével nyolcévi börtönt kapott.

Most csönd van a szomszéd lakásban.