AZ ÖLTÖZŐBEN

- Mind vannak jól – mondta tört magyarsággal a tenorista. – Nemcsak vannak jól, hanem direkt nagyon jól. És küldenek sok üdvözlet, és küldenek sok puszi.

– Na, hála istennek – mondta a nagyapa.

– Na, hála istennek – mondta a nagymama.

– És az én Annuskám? Nem nagyon sovány?

– Sem nem nagyon sovány, sem nem nagyon kövér – mondta a tenorista -, hanem éppen jó.

– És egészséges? – kérdezte a nagymama.

– Nagyon egészséges – mondta a tenorista.

– Csak amikor nálam járt, fájt kicsit a feje, mert Genovából jöttek Milánóba, és utaztak egész éjszaka. Vagy éjszak?

– Szegénykém – sóhajtott a nagypapa. – Úgy kell mondani: éjszaka.

– Nem éjszak? – kérdezte a tenorista.

– Nem – mondta a nagypapa. – Az egészen más.

– Ne tanítsd a művész urat – mondta a nagymama. – És az én kis csillagomat? Őt is tetszett látni?

– Nemcsak láttam, hanem direkt nagyon jól láttam – mondta a tenorista, miközben az öltöz­te­tő­nő ráadta a keményített csipkegallért. – A kedves lányok föltette a kisbabát az asztalomra, és kicsomagolta a pólyát, és kérte, hogy a husikáját jól csipkedjem meg.

– És meg tetszett őt csipkedni? – kérdezte a nagymama.

– Nagyon is – mondta a tenorista.

– Hol? – kérdezte a nagymama.

– A combocskáján.

– Máshol nem? – kérdezte a nagymama.

– És még a karocskáján.

– És még? – kérdezte a nagymama.

– És még a kicsi popsikáján.

– Édes jó istenem – sóhajtott a nagymama, és elnézett a messzeségbe.

A nagypapa halkan köhögni kezdett, s a padlót nézte. Az öltöztető kardot kötött a tenoristára, és az övébe beledugott két pisztolyt.

– És aztán mi történt? – kérdezte a nagymama.

A tenorista gondolkozott.

– Aztán a kedves lányok bepólyálta a kisbabát, és hazautazott Genovába. Úgy mondjam, lányok, vagy úgy mondjam, lányuk?

– Úgy kell mondani: lányuk – mondta a nagypapa.

– Nem lányok? – kérdezte a tenorista.

– Nem – mondta nagypapa. – Az mást jelent.

– Ne tanítsd már a művész urat – szólt rá a nagymama. – Inkább köszönnéd meg, hogy ilyen jó hozzánk.

– Én ma is magyarnak érzem magamat – mondta a tenorista. – Csak kicsit elfelejtettem magyarul.

– Nagyon is szépen tetszik magyarul beszélni – mondta a nagymama. – Csak még azt tessék nekem elmondani, hogy milyen is az én kis csillagom.

A tenorista gondolkozott. Az öltöztetőnő már kezében tartotta a parókát, de várt. A nagymama is várt, és a nagypapa is várt. A tenorista még mindig gondolkozott.

– Szép – mondta a végén.

– És milyen a szeme?

– Az is szép – mondta a tenorista.

– És milyen a haja?

– Az is szép – mondta a tenorista.

– És milyen a pofikája?

– Szép – mondta a tenorista. – Szintén szép.

– Édes jó istenem – sóhajtotta a nagymama, és megint elnézett a messzeségbe.

Megszólalt a csengő. A tenorista fejébe nyomta szőke parókáját, elbúcsúzott vendégeitől, és nagy kardcsörtetve, sarkantyúpengetve kisietett az öltözőből. A nagymama utánaindult, mint­ha még kérdezni akarna valamit, de aztán visszatért az urához, aki a padlót nézte és köhögött.