A TÖRZSVENDÉG

- Ne haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, most van a csúcsforgalom, ilyenkor azt se tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa föl a nénikének az étlapot, kivéve a leveseket, mert azokra nem kíváncsi.

– Tessék, kérem. Halak. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.

– Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógaz­dasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom bennük, hogy kézzel írják az étlapot.

– Akkor ne is folytassam a halakat?

– Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem a kézzel írott étlap ellen, mert azt nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás.

– Van kétféle halászlé. Szálka nélküli és nem szálka nélküli. Megrendeljem valamelyiket?

– Mi jut eszébe? És miért kiabál? Mert a kiabálást, azt nagyon nem szeretem.

– Azt hittem, a hallása sincs rendben a néninek. Akkor mondom a húsféléket. Borsos tokány. Krokett, idei zöldborsófőzelékkel.

– Nincs a fülemmel semmi baj, még látni is elég jól látok, csak a kézzel írott étlappal nem boldogulok. Viszont az én nyugdíjamból nem telik elegáns ruhákra, márpedig a jobbfajta vendéglőkből, ahol géppel írják az étlapot, kinézik az ilyen kopott ruhás vendégeket.

– Marhaszelet vadmártással. Mondjam talán az árakat is? Tizenkettő húsz.

– Nem érdekelnek az árak, pedig a nyugdíjam felét kénytelen voltam öt hónapra elzálogo­sí­tani, amikor egyszer úgy nekirántottam a térdemnek az asztalfiókot, hogy három porcogó gyulladásba jött. Az a nő különben, akitől az előleget kaptam, most perel.

– Még egy csomó húsétel van hátra, de így sose jutunk a végire.

– Nézze csak meg, van-e szűzérméjük, mert az hetek óta nem szerepel az étlapon, de nemcsak itt, hanem az egész kerületben.

– Hát most van. Szűzérmék tört burgonyával. Megrendelhetem?

– Dehogy rendelheti! Egyébként nem szeretném, ha félremagyarázná, amit az előbb a jobbfajta vendéglőkről mondtam. Én azokba egy csöppet sem kívánkozom, mert ezekben a szerény kifőzésekben sokkal nagyobb fantáziával főznek. Itt például még gombás bélszín is szokott lenni.

– Most is van. Azt hozassak?

– Jaj, dehogy. Szerencsére kifogtam egy jó ügyvédi munkaközösséget, ahol megmagyarázták, hogy se nyugdíjat, se kegydíjat pörrel lefoglalni nem lehet.

– Hát most olvassak, vagy ne olvassak? Savanyú tüdő gombóccal. Vesevelő. Paraj tükör­tojással.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy a paraj tükörtojással miért szerepel mindenütt a húsételek között. De látom, már türelmetlen. Még a tésztákat olvassa fel, a sajtok nem érdekelnek.

– Almás lepény. Máglyarakás. Tiroli rétes is volt, de elfogyott.

– Köszönöm a fáradozását. Manapság szidni szokás a fiatalokat, hogy közönyösek és érzéket­lenek, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy majd mindnyájan türelmetlenek. Maga is, fiatalember, nagyon élvezetesen olvasott, de azért érezni lehetett, hogy maga is siet… Még egyszer köszönöm. A viszontlátásra.

– El tetszik menni?… Nézze csak, kisasszony, elment a nénike, pedig az egész étlapot föl­olvastam neki.

– A sajtokat is?

– A sajtokat nem.

– Szoktam is szólni, hogy nemcsak a leveseket, hanem a sajtokat se kell neki fölolvasni, de ő mindig csúcsforgalomban jön be, amikor azt se tudom, hol áll a fejem… Tessék a bécsi szelet.