2014. február hónap bejegyzései

ARRÓL, HOGY MI A GROTESZK

Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.

Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.

Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!

Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog.

A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. És amott egy tábla a kocsma ablakában:Screenshot_4

Bent egy dülöngélő vendég – fejjel aláfelé – elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki.

Tél van? Hát persze! Hiszen felfelé szállingóznak a hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbá-lózva iringálnak a korcsolyázó párok. Nem könnyű sport!

Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés! Fölhulló hópelyhek közt, föl-csöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy meg a három árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang, amikor a sírgödörbe ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak. Az özvegy sír, jajonganak az árvák… Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni mennyivel ne-hezebb! Először is jó göröngyökre van szükség, mert a porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-futás, taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott rög visszahull, és ha eltalál valakit – pláne, ha egy gazdag, előkelő rokont -, kezdődik a vihorászás, a káröröm egészséges kuncogása. De ha minden stimmel – kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a deszkakoporsót -, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és sokáig emlegetik a nagy telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a tettetett gyásznak, a hazudott részvét¬nyilvánításnak.

Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.

VAN VÁLASZTÁSUNK

A légikisasszony ide-oda lapozott a légi menetrendben. A kisujjában volt az egész, csak a biztonság kedvéért nézett utána.

– Van egy szép gép, mely Bécsből indul, és 16.10-kor érkezik Rómába.

– Ez fog a kifutópályán fölrobbanni?

– Hát bizony – mondta a légikisasszony.

– Más baj is van – jegyezte meg az utas. – Mire beérek a városba, zárva lesznek az összes hivatalok.

– Hát akkor ne Bécsben, hanem Prágában tessék átszállni. Ez a járat már háromnegyed egykor Rómában van.

– Ez már jobban hangzik – állapította meg az utas.

– Viszont Prágában három órát kell a csatlakozásra várni.

– Megéri – mondta az utas. – A bécsi géppel ugyanis elvesztek egy napot.

– Akkor jobb lesz a prágai géppel menni. Sajnos, ennek reggel hétkor van az indulása.

– Nem ideális – mondta az utas. – Ha tudom, hogy korán kell fölkelnem, le se hunyom éjszaka a szemem.

– Eszerint ön mindenképpen elveszít egy napot? – mosolygott rá a légikisasszony. – Akkor hát melyik géppel parancsol utazni?

– Talán mégis inkább a prágaival – mondta az utas. – Majd beveszek este egy erős altatót.

– Remélem, tudja – kérdezte a légikisasszony -, hogy ezzel a géppel is van egy kis bibi?

– Én csak azt hallottam, hogy az Alpesekben szétzúzódik egy sziklán. Vagy ez nem az?

– De igen. Ízzé-porrá megy széjjel – mondta a légikisasszony, s átnyújtva a jegyet, gépiesen hozzá­tette:

– Jó utat.

EGY GONDDAL KEVESEBB

1. A készüléket akaszd le a falról

2. Nyisd ki a szelepkereket

3. Közelítsd meg a tűz fészkét

4. Oltsd el a tüzet

5. Zárd el a szelepkereket

6. Akaszd vissza a készüléket.

HOGYLÉTEMRŐL

- Jó napot.

– Jó napot.

– Hogy van?

– Köszönöm, jól.

– És az egészsége hogy szolgál?

– Nincs okom panaszra.

– De minek húzza azt a kötelet maga után?

– Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.

LELTÁR

Dombos táj (zivatar után)

3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
Kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
Új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
Csönd

AZ ÁLLATVÉDŐ EGYESÜLET KÖZLEMÉNYE

Elnökségünk hosszú harcainak eredményeképpen végre fölépült, és megkezdte működését a Nyúlpörkölt- és Hallevesgyár új üzemrészlege, a Dobozbontó.

Itt a frissen elkészült konzerveket újra kinyitják, s a levükből kiszedett nyúldarabokból, illetve halszeletekből, helyreállítják az eredeti állatot, melyet aztán, lelőhelyére szállítva, szabadon bocsátanak.

Köszönet a pörköltgyár igazgatóságának, mely annyi visszaélés és vita után végre helyesen értelmezi a humanizmust!

VISSZATÉRT A FÖLDRE A MAGYAR HOLDRAKÉTA

Beszélgetés a két utassal

1

– Örülök, hogy e nagyszerű teljesítmény után itt üdvözölhetem, a kelenföldi állomás föllobo­gózott restijében.

– Én is örülök, hogy itt lehetek.

– Mindenki kíváncsi önre. Mondjon magáról valamit.

– Ugyan mit? Olyan vagyok, mint más.

– Maga túl szerény.

– Nem szoktam lebecsülni saját képességeimet. Most is ötvenezer jelentkezőből választottak ki, pedig magas vérnyomásom és tériszonyom van.

– Hogy történt ez?

– Több helyen dolgoztam fontos beosztásban, és mindenünnen a legmelegebb ajánlásokat terjesztették a bizottság elé.

– Idézzen egyet.

– A VII. kerületi Frühauf Adél Bábaképzőből, ahol utoljára dolgoztam, azt írta a személyzeti osztály: „Olyan képességekkel rendelkezik a bábaképzésben, melyek az űrutazásra is alkal­massá teszik.”

– Ön csakugyan rendkívül tehetséges lehet. Bizonyára már kora ifjúságában vágyott a Holdba repülni.

– Az igazat megvallva, ez a gondolat meg se fordult a fejemben.

– Hát mit szeretett csinálni?

– Kizárólag ürgét önteni.

– Ürgét? Milyen célból?

– Csak úgy. Szerettem az ürgelevest.

– Akkor hogy esett önre a választás?

– Azt nem tudom. Éppen a Rókus kórházban gyógykezelték súlyos gyomorfekélyemet, amikor egy tudósokból álló küldöttség lépett ágyamhoz: „Fogadja jókívánságainkat az elvtárs. Magát fogjuk fellőni a Holdba.” Hát mit lehet erre mondani?

– Ön mit mondott?

– Semmit, mert a gyomorszonda kilógott a számból. Csak integettem.

– És most mondjon nekünk valamit a Holdról!

– Földünket kísérő égitest, mely mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk; emiatt felszínének hátsó fele innen nem látható.

– Észrevett valami egyebet is?

– Mit kellett volna?

– Például, hogy van-e élet a Holdon.

– Jó, hogy szól, mert ez bizonyára másokat is érdekelni fog. A Hold felszíne ugyanis annyira lukacsos, hogy én, ivóvizem nagy részét föláldozva, megpróbáltam ürgét önteni.

– És sikerült?

– Nem.

– Eszerint nincsenek ürgék a Holdban?

– Nincsenek.

– Ne legyünk telhetetlenek! Már az is nagy szó, hogy szerencsével megjárta ezt a nagy utat, és most jó egészségben üdvözölhetjük hazai földön.

2

– Ah, itt a parancsnok! Kapitány úr, van egy kis ráérő ideje?

– Kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert erős gyomorrontással tértem vissza a Kozmoszból.

– Ez nyilván a súlytalanság állapotától van.

– Inkább a halászlétől.

– Azt is vittek magukkal?

– Dehogy. Ott kínált meg vele egy vendégszerető család.

– Mit hallok? Hát vannak a Holdnak lakói? A másodkapitány nem is említette.

– Kollégám kitűnő űrrepülő, de a megfigyelőképesség a gyönge oldala. Ráadásul az emberek nem érdeklik, még a halászlévacsorára se jött el. Ő inkább állatbarát.

– Eszerint élnek ott emberek?

– Élnek, mégpedig kellemes meglepetésemre magyar emberek, akik már jól alkalmazkodtak a nagy hőmérsékleti ingadozásokhoz és más helyi adottságokhoz. Megedződtek a hideg ellen, és persze hőállóak is, továbbá levegő híján – mert az a Holdon nincs – zacskóból vesznek léleg­zetet, melyben még a hazulról hozott levegőt tartogatják.

– Milyen megható! És azonkívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak?

– Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.

– Rólunk tudnak-e?

– Úgyszólván mindent, csak egy kis késedelemmel, mert az ő teleszkópjaikon a nagy távolság miatt most még csak II. Ferenc József uralkodása látható.

– Ön is látta a királyt?

– Egy percre, amint éppen hadat üzent Szerbiának. Persze, onnan nézve a tárgyaknak nincs magasságuk. Ferenc József is egészen lapos volt, csak a szakálla állt ki belőle. Úgy nézett ki, mint egy szőrös egyforintos.

– Milyen érdekes! Tanult-e, tapasztalt-e még valamit a világűrben?

– Sok nagyszerű dolgot láttam.

– Nem is csoda, ha valaki ilyen jó megfigyelő. Mi volt a legérdekesebb?

– Nekem az volt a legnagyobb meglepetésem, hogy nem egy Hold van, hanem kettő.

– Kettő? Hogy értsem ezt? Egyik a másik mögött?

– Dehogyis. Szorosan egymás mellett, csak egy kis hézag van közöttük.

– Érthetetlen. Ezt még nem észlelte soha senki.

– Nem? Akkor, úgy látszik, tévedtem.

GLI UNGHERESI

A fagylaltot egy cataniai cukrász találta föl, név szerint Ugo Riccardo Salvatore Giulio Girolamo B.

Hogy mikor, az még vita tárgya, ne töltsük most vele az időt, nagyjából akkortájt, amikor a könyvnyomtatást.

Ugo nemcsak a fagylaltot találta föl, hanem az ostyából sütött tölcsért, és a hozzá való toló­kocsit is. (Ez így van rendjén. El sem képzelhető, hogy például Irinyi csak a gyufát találta volna föl, és valaki más a skatulyát. Hogy Ehrlich csak a Salvarsant, és másvalaki a szifiliszt. Ilyen nincs.) Miután találmányát ekként tökéletesítette, nekivágott vele a világnak.

Bejárta Lodomériát és Besszarábiát, Tirolt, Burgundiát, Brandenburgot és a vend kapitánysá­got. Hogy miképpen fogadták, az elképzelhető, de le nem írható! Ahová megjött kis tolókocsijá­val, összegyűlt a helység apraja-nagyja, markukban tartották a pénzt, szájukban az összefutott nyálat, és dobogó szívvel várták málna-, eper-, csokoládé-, citrom- vagy pisztáciafagylaltjukat. Ugo mindenkinek azt adta, amit kért, s hogy vásárlóit megóvja a fölösleges kísérletezéstől, azt is megmutatta, hogy a fagylaltot egyszerűen csak nyalogatni kell.

Mindenütt örömkiáltásokkal fogadták, búsan nézték távozását, s alig tudták kivárni vissza­jöttét.

Egyszer aztán elvetődött Magyarországra is. (Olaszul: Ungheria.) Itt azonban a király éppen új sóvámot vetett ki, s az ország apraja-nagyja hallani sem akart másról, mint a sóvámról, ami már egymagában fölsebezte Ugo hiúságát. Bánatában csöngettyűt szerelt a tolókocsira, s azok­nak, akik a csengőszóra nagy nehezen összeverődtek, buzgalmában lángolva mutatta be fagy­laltját.

A magyarok azonban (olaszul: gli ungheresi) oda se bagóztak. Nem érezték a nyári hőséget, tehát nem vágyakoztak hűsítőkre sem, mert tele volt a sóvámmal a fejük. Hiába magyarázta Ugo, hogy gondolhatnak közben amire akarnak, hiszen a fagylaltot csak nyalogatni kell, azt mondták, köszönik, nekik mindig van mit nyalogatniuk. De, válaszolta Ugo, akit sértett ez a sötét közöny, őnála minden fagylalt más és más ízű. Őnekik pedig, mondták erre ezek a fafejű magyarok, elég, ha az öt ujjukat szopogatni kezdik, mert mind az ötnek más-más íze van. És amikor Ugo tovább akarta bizonygatni az igazát, lógombócokat vágtak hozzá abban a hiszem­ben, hogy „gelatti” (magyarul: fagylalt) ezen a habarék nyelven azt jelenti: „Éljen a sóvám!” S ezt nem lehetett szó nélkül zsebre vágni.

Szegény Ugo, testben-lélekben megtörve, még eltolta kocsiját a zárai grófságig, de onnan már hajóval szállították haza. Halálos ágyán, amikor körülvették az olasz fagylaltárusok, csak ennyit tudott mondani:

– Gli ungheresi… gli ungheresi…

Aztán kilehelte lelkét.

AHASVÉRUS

Két zsidó megy az utcán.

Az egyik kérdez valamit a másiktól.

A másik válaszol neki.

Eközben mennek.

Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.

A másik válaszol rá valamit.

Ezen néha nevetni lehet.

Máskor nem lehet rajta nevetni.

Ők pedig továbbmennek.

Tovább beszélgetnek.

Nehéz dolog ez.

SZAKMAI ÖNÉRZET

Engem kemény fából faragtak!

Tudok magamon uralkodni.

Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.

– Állatművész vagyok – mondtam.

– Mit tud? – kérdezte az igazgató.

– Madárhangokat utánzok.

– Sajnos – legyintett -, ez kiment a divatból.

– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjo­gása? A pacsirta éneke?

– Passzé – mondta unottan az igazgató.

Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.

– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

FASÍRT

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.

Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy ben­nün­ket darálnak-e meg.

ÉLETBEN MARADNI

Egy nagy politikai pörben mint negyedrendű vádlott életfogytiglanit kapott; ebből hat évet le is ült, méghozzá magánzárkában és ártatlanul. Társait sorra kikezdte a börtön, mindegyiket a leggyengébb pontján, kit a szívén, kit a tüdején, kit a lelki egyensúlyán.

Ő, a túlérzékeny idegrendszerével, már a hatodik héten sírógörcsöt kapott. De mikor ráborult, az asztala lapján észrevett egy hangyát. Ettől még sírni is elfelejtett.

Elnézte, hogy küszködik egy parányi morzsával. Aztán a körme hegyével odébb s még odébb gurította a morzsát. E délelőttje azzal telt el, hogy a hangyát körbesétáltatta az asztalon.

Éjszakára bedugta egy üres orvosságosfiolába, és másnap fölmászatta egy gyufaszálra. Hama­rosan rájött, hogy a kis állat egy húsfoszlánnyal sokkal könnyebben idomítható, mint morzsák­kal; és valóban, a nyolcadik hónap végén két keresztbe rakott gyufaszálon sikerült rákapatnia a hintázásra. Persze, azt a tétova ide-oda mászkálást csak némi jóindulattal lehetett hintázás­nak nevezni, de őt ez a teljesítmény is majdnem boldoggá tette.

Amikor letöltötte a harmadik évet, jó magaviseletéért különös kedvezményképpen papírt, írószerszámot és olvasnivalót kérhetett. Ezt ő büszke daccal visszautasította, a hangya ugyanis már gurigázni tudott egy mákszemmel, mely a karácsonyi tésztából származott. De őt ez a mutatvány sem elégítette ki, mert még besorolható volt a hangyai lét határai közé. A más­féleség ott kezdődne, ha két lábra tudná állítani… Ez tizennyolc hónapig tartott, de sikerült.

Újabb másfél év múlva diszkréten tudtára adták, hogy rövidesen rehabilitálják, és szabadon bocsátják. Addigra elkészült az ő nagy mutatványa is: a hangya álló helyzetben a magasba dobta és elkapta a mákszemet. Vagyis elmondhatta róla – megint egy kis jóakarattal -, hogy meg­tanult labdázni!

– Adjatok csak egy nagyítót – mondta a fiainak, sokat sejtető mosollyal, az első otthoni vacsora után. – Van egy betanított hangyám!

– Hol? – kérdezte a felesége.

Forgatták a fiolát. Nézték a nagyítóval, még a lámpához is odatartották, de hiába. És, ami a legfurcsább, ő se látta már!

FIAINK

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken.

A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett.

Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik, aki boldogul.

EGY MEGHASONLOTT TULIPÁN

Ki hitte volna?

Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt, előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S reggel ötkor – a virágok korán kelők – a IV. emeleti ablakból levetette magát az utcára.

A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy valaki gyilkos szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat. Sőt, mondták, ők öntözték, szerették, és keser­vesen megsiratták virágjukat. Az alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva megszüntették a nyomozást.

Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem érhette. Miért akart hát megválni az élettől?

Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV. emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat.

„Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni.”

– Hát mi akart volna lenni szegényke? – kérdezte Irma néni.

– Azt nem írta meg – mondta a nyugdíjas tanító.

– Egy tulipán! – csóválta a fejét Irma néni. – Ilyet még nem is hallottam.

SOKSZOR A LEGBONYOLULTABB DOLGOKBAN IS JÓL MEGÉRTJÜK EGYMÁST, DE ELŐFORDUL, HOGY EGÉSZEN EGYSZERŰ KÉRDÉSEKBEN NEM

- Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracot bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch?

– Nicht deutsch.

– Tudok egy keveset franciául. Vu sprechen franszé?

– Nicht franszé.

– Hát milyen nyelven lehet magával beszélni?

– Sajnos, csak magyarul.

– Jópofa. Hát akkor miért nem beszél magyarul?

– Hát hogy beszélek? Magyar vagyok, magyarnak születtem, kizárólag magyarul tudok. Mennyi a gumimatrac bérleti díja?

– Nézze, ne akarjon átdobni ezzel a dumával. Harmadéves történelem-filozófia hallgató vagyok, a nyári szünidőben lejöttem egy kis zsebpénzt keresni.

– Okosan tette.

– Fél napot dolgozom, fél napot strandolok. És ha érdekli, ott napozik a fiúm, és benne van az öttusa válogatott keretben.

– Ezt miért mondja ilyen gúnyosan?

– Mert nálam csak nyugszéket, vízisít és felfújható gumimatracot lehet bérelni. Ha hátsó gondolatai vannak, akkor eltévesztette a házszámot.

– Nincsenek hátsó gondolataim. Higgye el, csak két felfújható gumimatracot akarok bérelni.

– Bei uns ist vollkommene Glaubensfreiheit.

– Most mit mondott?

– Hogy nálunk vallásszabadság van. A külföldiek szokták kérdezni, hogy lehet-e vasárnap misére menni.

– Nézze, kérem, maga tanult logikát. Próbáljunk logikusan társalogni.

– Milyen furcsa nyelven beszél! Magyarul is így mondjuk: logikus.

– Ha már szóba került a vallásszabadság… Meg szabad kérdezni, hogy hisz-e Istenben?

– Csak mint Kierkegaard: a beteljesülésben. Érti, mire célzok?

– Körülbelül. Hogy valaki 70 000 fonálnyi mélység fölött lebegjen, és mégis boldog lehet… Teilhard de Chardint is ismeri?

– Nem volt kötelező, de két könyvét németül elolvastam.

– És mi a véleménye?

– Először elájultam tőle. Azt mondtam, gyerekek, itt a modern zseni… De aztán, épp a döntő kérdésben, amikor elkezdi a vallást meg a tudományt összeegyeztetni, abszolúte beleszalad a csőbe.

– Érdekes. Nagyjából nekem is ez a véleményem. De ha ilyen szépen megértjük egymást, mért nem jutunk egyezségre ezekkel a vacak gumimatracokkal?

– Vulé vu bérelni kelksóz?

– Na tessék. Pedig mind a ketten értelmesen is tudunk gondolkodni. Mondok valamit: szű­kít­sük a kört. Mit szólna hozzá, ha két nyugszéket kérnék?

– Tessék parancsolni. Van napellenzős, napellenző nélküli.

– Nagyon helyes. No most, hogy állnak vízisível?

– Az három méretben létezik. Melyiket adjam?

– Semelyiket. Én ugyanis két gumimatracot szeretnék.

– Két micsodát?

– Különös. Úgy látszik, ezt az egyetlen szót sehogy se tudjuk megérteni.

– Milyen szó ez?

– Összetett. Gumi, plusz matrac. A gumit ismeri? A radírgumit? Az autógumit?

– Hát persze.

– A matracot is?

– Kérem szépen, ne nézzen hülyének.

– Hát akkor tegyük össze a kettőt. Adjon nekem két gumimatracot.

– Itt valami tévedés van. Nálam csak nyugszéket, vízisít és gumimatracot lehet bérelni.

– Bocsásson meg, kisasszony.

– Kérem, nem történt semmi.

– Viszontlátásra.

– Minden jót.

„IN OUR TIME”

- Kérek egy duplát – mondta a fiatalasszony.

– És a kedves vendég? – érdeklődött a felszolgálólány.

– Hát mit igyak – tűnődött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. – Nem baj, ha valami különlegességet kérek?

– Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék.

– Én se valami ínyencségre gondolok.

– Ide hallgasson – hajolt hozzá a fiatalasszony. – Ha megint nem fér a bőrébe, hazamegyek.

Két-három hetenkint megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztől, gesztenyék alatt.

– Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van.

A pincérkisasszonyhoz fordult.

– Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék.

– Szeszes ital?

– Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital.

– Attól félek, hogy ez nekünk nincs.

– Ezt el se tudom hinni – mondta a férfi. – Nem lehetne megkérdezni a vezető kartársat?

– Már hogyne lehetne. De előre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt, és minden folyadékot ismerek – mondta a kisasszony, és besietett.

– Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével – mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltűnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szűk cipőt se volt bátorsága kicserélni. – Ha nem hagyja abba, hazamegyek.

– Még nem is mesélt Jugoszláviáról.

– Ilyen hangulatban nem tudok mesélni.

Már jött a kisasszony. Már messziről mosolygott.

– Azt kérdezi a vezető kartársnő, hogy nem világosbarna volt-e az az ital.

– Nem, kérem. Sőt, majdnem fekete.

– És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani?

– A Gerbeaud-ban.

– Sejtettük! – nevetett egy jót a pincérkisasszony. – Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk.

– Várjon csak! – mondta a férfi. – Most jut eszembe, hogy egy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát.

– Kockát? – nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. – Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! – kacagott megint.

– Nem lehetne a vezető kartársnőt megkérdezni?

A felszolgálónő elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett.

– Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? – kérdezte dühösen a fiatalasszony.

– Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled?

– Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinált.

Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetőnő, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. („In our time” - magyarul, nagyjából: „A kor, amelyben élünk.”)

– Hallom a problémát – mondta udvariasan.

– Kérem, ne tessék belőle kázust csinálni – mondta a férfi.

– Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetűek voltak azok a kockák?

– Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetősen kisméretűek.

Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetőnő azonban komoly maradt.

– Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek.

– Nem is olyan fontos – mondta a férfi.

– És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem.

– Üsse kő – legyintett a férfi. – Akkor én is kérek egy duplát.

NÉZZÜNK BIZAKODVA A JÖVŐBE!

Körülbelüli száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!

Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termek­kel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen – azt jelzi majd a harangkongás – néhány aggas­tyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.

Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. „Dunainak” azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársa­ság­gal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.

Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a „magyar” szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.

„Magyarni” franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derék­zsá­bám­ból kigyógyultam.” És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most oda­megyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és…” (Itt egy csúnya szó következik.)

Más példa: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyel­ven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe.”

Továbbá: „Anyuka, mehetek magyarni? – Magyarhatsz!” – lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.

De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a „vanília” helyett, mely idegen szó, a „háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper
Puncs
Háború
Csokoládé

Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

HÍR

Ágyában dohányzott borsodbányai lakásán Haris Márton vájár. Miután végigszívta cigarettá­ját, lámpát oltott, falnak fordult és elaludt.

APRÓHIRDETÉS

Örök nosztalgia

„Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”

BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:

– Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

– Jaj, milyen leverő! – mondta a szerkesztő. – Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon vála­szolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan talál­ga­tásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidá­man ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyves­boltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.

Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

*

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kis­gyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad meg­tréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe – mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

A VÉGZET

Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát.

Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarirtószert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek.

Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság, meg a közeli és távolabbi szom­szé­dok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszol­gatták. El is patkoltak mind, ahányan voltak.

A mentősöknek – az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek – már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort.

Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami még ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek.

És most viszi!

EGY ORSZÁGGYŰLÉSI FELSZÓLALÁS

Dénes Dénes, a fontos javaslatairól és közérdekű interpellációiról ismert képviselő az ország­gyűlés mai ülésén ismét nagy horderejű felszólalásra készült. Ehhez gyűjtött adatokat a tegnapi napon, ez járt a fejében ma is, mindjárt a reggeli ébredés után, miközben ágyában tejeskávéját itta.

Ámde – talán éppen azért, mert így tele volt a feje – Csenger megye kiküldöttje valahogy fölcserélte az események egymásutánját. Ahelyett hogy először megfürdött volna, az aszály leküzdését célzó törvényjavaslatát nem a parlamentben, hanem még odahaza a fürdőszobában mondta el a feleségének és két gimnazista fiának. Családtagjai helyeselték a javaslatot.

A parlamentben viszont, mint az ülés harmadik felszólalója, fölment ugyan a szónoki emelvényre, de ahelyett hogy elmondta volna örökös aszály sújtotta megyéjének szebb jövőjét ígérő interpellációját, csak meleg fürdőt vett. Beleült a kádba, fülét, nyakát, hónalját, alsótestét beszappanozta, s aztán – miután lezuhanyozott és megtörülközött – visszaült Csenger megye képviselőjének immár hagyományos helyére.

Javaslatát az országgyűlés rövid vita után, melyben az illetékes miniszter is felszólalt, egy­hangúan jóváhagyta, s így az törvényerőre emelkedett. (MTI)

VÁLASZTÉK

- Jó napot, asszonyom.

– Mit kíván a kedves vevő?

– Egy barna kalapot szeretnék venni.

– Milyen legyen? Sportos? Szolidabb? Széles karimás?

– Maga mit ajánl, asszonyom?

– Próbáljuk meg ezt… Könnyű, nem túl sötét, nem is túl világos. Ott a tükör, kérem.

– Azt hiszem, nem áll rosszul.

– Mintha a kedves vevőre tervezték volna.

– Mégis, ha nem fárasztom, mutasson egy másik fazont.

– Készséggel. Például ezt is nagyon merem ajánlani.

– Valóban, jól áll. Nem is tudom, melyiket válasszam.

– Talán egy harmadikat. Ezt nagyon sok vevőnk dicséri, és éppoly jól áll, mint az első kettő.

– Igaza van. Mi az árkülönbség a három kalap közt?

– Az áruk egyforma.

– És a minőségük?

– Merem állítani, egyik sem rosszabb a másiknál.

– Hát akkor mi a különbség a három felpróbált kalap közt?

– Semmi, uram. Nekem nincs is három barna férfikalapom.

– Hanem hány?

– Csak ez az egy.

– Amit egymás után háromszor fölpróbáltam?

– Igen, kérem. Ha szabad kérdeznem, melyiket választja?

– Magam se tudom. Talán a legelsőt.

– Azt hiszem, az a legelőnyösebb, bár a másik kettő sem lebecsülendő.

– Nem, nem… De most már kitartok a legelső kalap mellett.

– Ahogy parancsolja, uram. Jó napot.

EMLÉKKÖNYVBE

- Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?

– Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?

– Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.

– Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva… Én ezt nem egészen értem.

– Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Igára Nóra Annamária Olga a világon.

– Milyen kár!

– Bizony, ez nincs másképp.

A MEGVÁLTÓ

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilo­métert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körül nézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

NÉHÁNY PERC KÜLPOLITIKA

Már végigjártam a környék tüzelőtelepeit, elmentem a csúszdára is, de eredménytelenül. Ma­nap­ság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy külvárosi pincét, melynek életre­való és mozgékony vezetője állítólag bármilyen tüzelőfajtát elő tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot.

Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a pincét, ahová nyolc lépcsőn kellett lemenni. Még félúton se voltam, aktatáskámban a rummal, amikor lentről felkiáltott egy férfi:

– Német demokratikus brikettünk nincs!

Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot a szénporos bádogasztalra.

– Arra nekem nincs is szükségem – mondtam.

– Hanem mit tetszik parancsolni? – érdeklődött a vezető, egy futó pillantást vetve a rumra.

– Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni – mondtam.

Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De ő közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a címkére rajzolt cukornádat, aztán így szólt:

– Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni.

Ezen nevetni kellett.

– Maga jópofa! – mondtam neki. – Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy teakonyhában neki­állok házilag dúsítani?

Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitől a szenes mindjárt engedékenyebb lett.

– Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

Mintha nem tudná – gondoltam -, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú uránium 233 izotópra van szükségem.

– Persze, ha nincs – tettem hozzá -, akkor egy kis plutónium 239 is megteszi.

Újra elővettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem szóltam semmit. Szólni ő se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük, most már csak a forma kedvéért akadékoskodott a szenes.

– Ha szabad kérdeznem – érdeklődött -, hordozórakétája már van?

– Van – mondtam kurtán.

Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került, amíg rá­találtam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol – persze nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikás pianínó és hat vég lepedővászon szétosztogatása árán! – nagy nehezen összefusiztak egy közepes hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált. A szenes meglepően olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a bádogasztalra.

– Valami edényt hozott? – kérdezte.

– Nincs nálam semmi.

– Akkor két forint üvegbetétet kérek.

Kifizettem az üvegbetétet.

– Dugója nincs? – kérdezte.

Dugóm se volt.

Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy bedugaszolt vele egy piszkos parádi vizes üveget. Abból a rozzant szekrényből vette elő, ahova a rumot dugta az előbb.

– Becsomagoljam?

– Nem szükséges – mondtam.

– Legyen máskor is szerencsém – mondta a szenes, és előzékenyen felkísért a lépcsőn. Ott megkérdezte:

– Remélem, békés célokra szolgál?

– Az csak természetes – mondtam.

– Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik – mondta, és tréfásan megfenyegetett az ujjával.

PÁRIZS, ISTEN HOZZÁD!

A kofferem nehéz volt, de azért lecipeltem a Rue des Écoles-ig. Ott fogtam egy taxit.

– A Gare de l’Estre – mondtam a sofőrnek.

Még volt időm. A vasútnál rossz lett volna várni.

– Én most hazautazom – mondtam a sofőrnek. – Nem iszik velem egy búcsúpoharat?

– Nekem csak fél gyomrom van – mondta a sofőr.

– Egy pohár fehér bor azért nem árthat.

– Tudok egy helyet – mondta a sofőr.

Koccintottunk, felhajtottuk a bort. Ő is rendelt egy rundót. Mialatt vártunk, megkérdezte:

– Hová utazik?

– Budapestre.

– Milyen ország az?

– Magyarország.

– A németek mellett vagy a németek ellen?

– A németek mellett.

– Nem ideális – mondta.

– Egy csöppet sem – mondtam.

A tulajdonos odahozta a bort.

– A minisztereket kéne kiküldeni a frontra – mondta a sofőr egy kis tűnődés után.

– Bizony – mondtam. – Akkor meggondolnák.

Fizettünk, elindultunk. A Gare de l’Est lépcsőin ő vitte fel a kofferemet. Aztán kezet nyújtott.

– Engem a gyomrom miatt kiszuperáltak – mondta.

– Nagy szerencse – mondtam.

– Magának nincs valami betegsége?

– Nekem nincs.

– Nem baj – vigasztalt. – Két hónap alatt megverjük a németeket.

– Hát, remélem.

– Talán még látjuk egymást egyszer – mondta.

– El se bírom hinni – mondtam.

– Akkor megint iszunk egy pohárral – mondta.

– Azt elhiszem – mondtam.

– A viszontlátásra – mondta.

– A viszontlátásra.

AZ ÚJ LAKÓ

- Te ilyen ember vagy? Kezdem megbánni, hogy hozzád kötöttem az életemet!

Szomszédaim – valami Románék vagy Révészék – még csak egy hete költöztek be. Szeren­csé­re se gyerekük nincs, se porszívójuk, se padlókefélőjük. Még névtáblájuk se. Csak televíziójuk.

– Te beszélsz? Azt mondják, német tisztekkel jártál vacsorázni.

Este hat óra tájban érkeznek haza; ma is, mihelyt megjöttek, bekapcsolták a televíziót. Az én tea­konyhám és az ő szobájuk fala közös. Lassú lángon felteszem melegedni a krumplipürét.

– Rólam mindenki tudja, hogy a nyilas házparancsnok három kereszttel megkrétázta az elő­szobaajtómat…

Lassan keverem a krumplipürét.

A takarítónő (Berta néni) hetente kétszer jön, és akkor két napra előre megfőz. Mielőtt el­men­ne, mindent a számba rág, mint egy kisgyereknek. Itt a hideg hús, azzal az író úrnak semmit se kell csinálni. Itt a savanyúság, azzal se. Csak ezt a krumplipürét kell megmelegíteni… Tessék utánam mondani, mert az író úr mindent elfelejt. Ne féljen, Berta néni, nem fogom elfelejteni. De csak lassú lángon. Csak lassú lángon, Berta néni. És tetszik majd keverni? Majd keverem. Mivel tetszik keverni? Kanállal. Fakanállal? Fakanállal. És lassú lángon, író úr. Lassú lángon, Berta néni. Köszönöm szépen. Isten vele.

– Húsz éve hazudsz a világ szemébe!

– Vigyázz! Ha túlfeszíted a húrt, megkeserülöd!

Lehet, hogy nézni jó egy ilyen antifasiszta szerelmi drámát, de itt, a teakonyhában úgy hang­zik, mint valami veszekedés. Sajnos, a krumplipürét nem lehet itt hagyni. Minél melegebb lesz, annál sűrűbben pöfög.

– Nekem te hiába játszod a mártírt! A saját keresztlányát ki jelentette föl?

– No, mondd csak! Halljuk! Erre kíváncsi vagyok!

Mindjárt kész leszek. Most már nemcsak pöfög. Most már lő.

– Ha tudni akarod, nekem bizonyítékaim vannak!

– Ezt mindenki mondhatja.

– Hát akkor tessék, ide nézz…

Odaát valami nyikorog, talán egy fiókot húznak ki… Aztán lábdobogás hallatszik át, dulako­dás, hörgés. Egy női hang – nyilván a németek szeretője – felsikolt.

– Segítség! Megöl!

Egy lövés. Egy elzuhanó test puffanása. Még egy lövés, aztán végre csönd. És meleg a krumpli­pürém.

Szomszédaimnak még a névtáblájuk se volt kitéve. Másnap, harmadnap mindenki, aki őket ke­reste, tévedésből énhozzám csöngetett be. A rendőrség, a tisztiorvos, újságírók és fotográfu­sok… Nem is volt nekik televíziójuk. A férfi – akit se Románnak, se Révésznek, hanem Rónainak hívtak – enyhítő körülmények figyelembevételével nyolcévi börtönt kapott.

Most csönd van a szomszéd lakásban.

MINDIG VAN REMÉNY

- Egy kripta különben sem olcsó – közölte a tisztviselő. – A legkevésbé a főútvonalon.

– Nem kell neki a főútvonalon lenni – mondta az érdeklődő. – Az a fontos, hogy betonozva legyen.

– Betonozva? – hökkent meg a tisztviselő. – Szokatlan, kérem. De azért lehet.

Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptá­nak, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelen­tette, hogy nem baj.

Rágta a körmét. Gondolkozott.

– Továbbá – mondta -, kell bele egy cső.

– Miféle cső? – kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.

– Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a boros­pincékben van.

A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.

– Ha szabad megkérdezni – kérdezte -, miből legyen az a cső?

– Azt már önöknek kellene tudni – mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.

– Palából jó lesz? – kérdezte a mérnök. – Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém?

– Ön mit ajánl? – kérdezte az érdeklődő.

– Én semmit sem értek az egészből – mondta a mérnök. – De a legkézenfekvőbb volna a pala.

– Legyen pala – mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. – Továbbá – mondta aztán -, be kellene vezetni a villanyt.

– A villanyt? – bámultak rá mind a ketten. – Minek oda villany?

– Jó kérdés – mondta bosszúsan az érdeklődő. – Hogy ne legyen sötét.

VALLOMÁS

Mindenki ebédel.

Hanyatt fekve süttetem magam a napozóban, mely mélyen bele van építve a Balatonba. Nem messze tőlem, törökülésben, kisportolt, magasra nőtt fiú s egy nagyon barnára sült lány, fejét a fiú ölébe hajtva. Más senki. A lány behunyja szemét, mert a déli napfényt mint egy nagyító tükör veri vissza a víz.

A tó csöndes, csak alattunk, a napozó cölöpei közt szöszmötöl a víz. Más zaj nincs. Hogy meg ne halljam, fojtott hangon beszélget a fiú meg a lány.

Szóról szóra:

– Egyszóval, hol sült le így? – kérdi a fiú.

– Nem mondom még egyszer – válaszolja a lány.

– Kérem szépen.

– Úgyis elvicceli.

– Isten bizony, nem viccelek.

– Már mondtam, hogy a villanytelepi strandon.

– Egyszóval, ez egy villanysülés?

Nevetnek. A fiú jobb keze öt ujja végigszalad a lány karján, súlytalanabbul, mint egy madár árnyéka a vízen. A lány elhúzza a karját. A fiú újra végighúzza rajta a kezét. A nevetés elül.

– Képzelem, micsoda strand az – mondja a fiú.

– Nagyon szép strand – állítja a lány.

– Csak gyerekek járnak oda?

– Inkább csupa felnőtt. Mindjárt mély a víz.

– Meddig ér magának? – duruzsol a fiú.

– Ki is van írva: Csak úszóknak.

– Egyszóval eddig ér? – dünnyög a fiú.

A lány hasa meztelen. A fiún is csak egy gyermekarasznyi fecskenadrág van, a lányon még annak is csak kicsinyített mása, egy kék kendőcsücsök az ágyékára kötve s két kis sapka a mellein. Nem is ruha ez, csak borogatás. Lefejti hasáról a fiú tenyerét, erre az bal kézzel átfogja a lány csuklóját, a lány szabadon maradt keze a fiúét, s úgy összegabalyodik a kezük, mint a szabadfogású cselgáncs birkózásban. Csakhogy ők oly szelíden birkóznak, ahogy egy újszülött kapkod kezével a lába, lábával a keze után; az a négy kéz, vélnéd, egyetlen testnek a tartozéka.

S halkan, galambi hangon nevetnek. Aztán megint elül a nevetés.

– Egyszer megnézem azt a strandot – mondja a fiú.

– Úgyse nézi meg – mondja a leány.

– Ha mondom.

– Úgyse.

– Isten bizony – mondja a fiú.

– Hogy kell odamenni?

– A villanytelepnél egy kicsivel tovább. Az van kiírva: „Augusztus Huszadika Strandfürdő.”

– Nem értem – mondja a fiú, s mintha nehezülne a hangja.

– Mit nem ért? – kérdi a lány, ő is lassabban, nehezen csordulón.

– Villanytelepinek hívják?

– Villanytelepinek.

Jobb vállán pihen a fiú keze. Nem pihen; lassan elindul lefelé.

– És Augusztus Huszadikának?

– Az a neve.

– Egyszóval, ez a keresztneve.

Ezen megint nevetnének, de valahogy nem akar világra jönni ez a nevetés, mert a fiú keze becsúszott a fürdőtrikó alá, és ott marad. A leány behunyt szemmel, tétován keresi a fiú kezét, de nem tudja eltávolítani onnan, ahová befészkelte magát. Ezek pontosan egymásba szabottak, a férfitenyér és a női mell.

– Villanytelepi? – kérdezi a fiú rekedten.

– Villanytelepi – mondja rekedten a lány.

– És Augusztus Huszadika – mondja rekedten a fiú.

– Augusztus Huszadika – mondja rekedten a lány.

ITÁLIA

Az olasz karmester, miután végigvezényelte az Álarcosbál-t, nekivágott a pesti éjszakának. Hajnaltájban egy hölgyet invitált asztalukhoz, akivel már több ízben táncolt.

A vendég művész – a tolmács közbenjárásával – egy ideig udvarolgatott, aztán zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját, és rátenyerelve, várakozásteljesen nézett a tolmácsra.

Emez néhány szót váltott a hölggyel.

Cinquecento – mondta aztán a karmesternek.

Trecento – mondta a vendég, mert sokallotta az összeget.

Quattrocento – ajánlotta végül a tolmács.

Ebben megegyeztek.

ROSSZ ÁLOM

A lakó – Kirch Kálmán hegesztő – éjjel háromkor ért haza. Kifizette a taxit, becsöngetett. A házmester nem jött. Fölmarkolt egy csomó havat, és homlokához nyomta. Be volt csípve. Hűtőzködött. Újra csöngetett.

A házmesterben benne maradt a soron következő horkolás. Szájába, mint egy keserű íz, föltódult a düh. Gyűlölte az embereket. Gyűlölte a lakókat, kiváltképp a későn járó hegesztőt; imáiban gyakran kívánta fejére a rosszat. Sokat imádkozott, mert egy olyan szekta tagja volt, mely nem fogadott el mást, mint az evangéliumot, és a szombatot ülte meg a vasárnap helyett.

Kirch nem ismerte a házmesterben dúló szenvedélyeket. Az Erzsébet-hídon dolgozott mint délutános. Utána beült egy kis büdös zenés helyre, és megivott három dupla szatmári szilvát. Három dupla szatmári szilva után az ember már mindenkit szeret. Így köszönt:

– Jó estét, aranyos Hornák úr.

– Dögölj meg, büdös, lábszagú disznó – válaszolta a házmester nem túl hangosan, úgyhogy elment köszönés helyett.

Ha éjfél előtt csöngették fel, még csak elaludt valahogy. Szerencsére itt, az új lakótelep leg­újabb házaiban, csupa korán kelő lakott, munkás- és tisztviselőcsaládok. Csak ez a disznó ver­te őt fel minden hajnalban részegen. Ilyenkor már csak elkábulni tudott, elaludni nem. Halkan párnájába dünnyögte, mint egy altatódalt: „Dögölj meg, taknyos, szőke disznó, dögölj meg.”

Kirch leküldte a liftet, bement a lakásába, és pizsamára vetkőzött. Állandóan mámoros volt egy kicsit. Négy-négy hegesztő bontotta a hidat, három műszakban. Aki lentről nézte őket, frászt kapott, ezért aztán a legtöbbet fizették nekik, amennyit csak a bérskála engedett. De ők odafönt, az éjszaka szívében, nem érzékelték a veszélyt. Nem is volt alattuk mélység, csak fölöttük volt magasság. A kék fénnyel besugározták egész Budapestet; ha akarják, hozzá­hegesz­tik a földhöz az eget… A nők mindjárt libabőrösek lettek, ha megtudták, hol dolgozik: ez is tetszett Kirchnek. Különben is csak azt csinálta, ami jólesett neki, és minden, ami jólesett, megmámorosította egy kicsit.

Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett az erkélyre. Nagyot lélegzett. Nagyot nyújtózott. A levegő­nek hó- és malterszaga volt, s a hónak meg a malternak még egy kis külön szatmári szilva szaga is. A szagkeverék olyan jól esett Kirchnek, hogy egy lépést előrelépett.

A semmiben állt. Az erkélykorlátok még nem készültek el. A kapualjban lógott ugyan egy cédu­la: „Az erkélyre kilépni szigorúan tilos” – és Kirch mindennap elolvasta ezt a cédulát, mégsem tudta, mi van odaírva, mert ösztönösen irtózott minden tilalomtól. Csak azt vette tudomásul, ami jólesett. Minthogy a téli szellő frissessége jólesett, még egy lépést tett előre. Aztán még egyet. Aztán lezuhant.

Két emelet, plusz a magasföldszint. Kirch sokáig és jólesően zuhant. A szél úgy átfújt pizsamáján, hogy szinte meztelennek érezte magát. Csinált egy szaltót, aztán belezuhant egy hókupacba. A hó magasra felkúszott pizsamája szárába. Kirch csiklandós volt. Felnevetett. Aztán kievickélt a buckából, leverte lábszáráról a havat, és újfent becsöngetett.

Hornák úr felrezzent, de még sokáig feküdt hasmánt, a sötétbe meredve. Dühe rögtön fel­lángolt, abban a hiszemben, hogy hátha a hegesztő csönget, de mindjárt ki is aludt, mert eszébe jutott, hogy az a részeg disznó már hazajött. Kimászott vackából. Hálóingre nadrágot húzott, rá a télikabátot, arra a sált. Kicsoszogott. Mikor a kapuhoz ért, szeme kidudorodott, hideg állt a hátába, ereiben megaludt a vér.

– Jó estét, aranyos Hornák úr – köszönt a hegesztő.

Beszállt a liftbe. A lift búgásától nem hallotta, hogy Hornák úr eszelősen ordítozik az utcán, letépi magáról a sált, a kabátot, a nadrágot és végül a hálóinget. A mentők pokrócba csavarva vitték be az ideg- és elmeklinikára, ahol mély álomba merült, miközben erősen dobálózott, és csikorgatta a fogát. Amikor e sorokat írjuk, még nincs eszméletén.

AZ EMBER MELEGSÉGRE VÁGYIK

Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

– Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat – mentegetőzött a beteg, akinek a haja a kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől olyan külseje lett, mint az apos­toloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú, szelíd orrát. – Én csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy milyen fűtése van a doktor úrnak?

– Maga kályhás, ugye, Kreibich bácsi? – kérdezte az orvos.

– Az bizony. Cserépkályhája van a doktor úrnak?

Gróh doktor nem válaszolt rögtön. Egy percig gondolkoznia kellett. Először is, mert nyár volt, s ilyenkor senki sem tartja észben a kályháját. Másodszor, mert olyan ember volt, aki nem sokra becsülte a civilizáció áldásait. Jól tűrte a kényelmetlenséget, hidegre nem volt érzékeny, azt ette, amit elébe raktak, lakására nem költött. Nem is volt benne se szőnyeg, se kép, de még egy árva kaktusz sem. Jellemző rá, hogy még egy cigarettafajtához sem ragaszkodott: amit a trafikban meglátott, azt megvette.

– Nekem csak egy közönséges vaskályhám van, Kreibich bácsi.

A kályhásnak felcsillant a szeme.

– És mit szólna a főorvos úr egy békebeli minőségű termokokszhoz?

– Jó nekem az is, amim van – mondta az orvos, rámosolygott a betegre, és kiment a kórterem­ből.

Hozzá volt szokva a hálarohamokhoz. Jól sikerült műtétek után megajándékozták már hízott libákkal, díványpárnákkal, kávéval, teával, kézzel kötött harisnyával, sőt egyszer egy pár pos­ta­galambbal is. Előfordult, hogy egy beteg verset írt hozzá; a sorok kezdőbetűi fölülről lefelé összeolvasva a következő szavakat adták:

Isten Áldja meg Gróh Mihály drt.

A kórházi orvosoknak szűkös a fizetésük. Ennélfogva ő sem vette zokon, ha tehetősebb betegei diszkréten kezébe nyomtak egy levélborítékot. De úgy viszolygott a „természetbeni” hálaadományoktól, hogy amikor Kreibich bácsi újabb célzásokat eresztett meg a kályháról, határozottan kijelentette:

– Köszönöm, Kreibich bácsi, egyrészt azonban nincs szükségem arra a termomicsodára, másrészt pedig nem akarom, hogy maga költségbe verje magát.

A kályhás izgatottan fölült, és kidugta bütykös lábfejét a takaró alól.

– Félre tetszett érteni – mondta. – Egy valamirevaló termokoksz nyolcezer forintba kerül, fő­orvos úr. Én a kályhát nem ajándékba akartam adni, hanem úgy gondoltam, hogy önköltségi áron megcsinálnám a főorvos úrnak.

– Ne fáradjon, Kreibich bácsi – mosolygott Gróh. – Én úgyszólván csak aludni járok haza. Minek nekem egy ilyen drága kályha?

– Tudja a főorvos úr, hogy mi az a termokoksz?

– Nem én.

Kreibich bácsi ágas-bogas lábának öregujja erre rángatózni kezdett.

– Még nem is látott termokokszot?

– Még nem.

Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.

Számon tartotta, hány budapesti családnak rakott már termokoksz kályhát. Ezekkel a csalá­dokkal évekig tartotta a kapcsolatot, valahogy úgy, mint egy apa, aki szép stafírunggal adta férjhez a lányát. El-eljárt hozzájuk, felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályhát, és bizalmasan ráhunyorgott a háziasszonyra. Mindenütt szívesen látták. Kérésére többen felhívták telefonon Gróht (egy postatisztviselő, egy világbajnok, egy opera-énekesnő), gratuláltak neki a tervezett kályhához, és meghívták, látogassa meg egyszer az ő termokokszukat. Az orvos érezte, hogy ha tovább makacskodik, köztiszteletben álló személyek dühét zúdítja magára. Egy okkal több, hogy megcsináltassa a kályhát.

Lakása – a Gellérthegy északi lejtőjén – két hónapig lakhatatlan volt. Kreibich bácsi telerakta csempével, vasalkatrészekkel, tróglikkal, japánerekkel, téglaporral és piszokkal. Ezt Gróh föl sem vette. Életében az otthona alárendelt szerepet játszott. Szerette a hivatását. Sokszor vacso­raidőig dolgozott az osztályán. Minden második estéjét a főnökénél töltötte, Warga adjunk­tusnál, aki szintén agglegényember volt, s az egyik kórházi orvoslakásban lakott. A közbeeső estéken vagy éjszakai ügyeletet vállalt, vagy pedig nőismerőseit látogatta meg. Mint semmi másban, a párválasztásban sem volt válogatós. Négy-öt nőnek udvarolt egyszerre, főképpen, mert mindegyik egyformán kedves volt hozzá, s ő nem bírta magát rászánni a sza­kításra. Jellemző rá, hogy még a keresztnevüket sem tudta megjegyezni, és ezért mindegyiket így szólította: „Anyukám”.

Már jól benne jártak a fűtési idényben, amikor Gróh doktoron először látszott valamilyen változás. Warga adjunktusnak egy este szemet szúrt, hogy barátja sűrűn nézegeti az óráját.

– Mi az? Randevúd van? – kérdezte.

– Á – legyintett Gróh. – Rá kéne rakni a kályhámra.

Az adjunktus rábámult. Gróh pedig kirohant telefonálni, s amikor visszajött, paprikavörösre gyúlva szidta a szomszédnőjét, egy lompos boszorkányt, akinek ő rendszeres havidíjat fizet azért, hogy esténkint egy fél vödör kokszot tegyen a kályhára.

– Ha nem jut eszembe telefonálni – méltatlankodott -, megint elfelejtette volna az a vén csorosz­lya.

– Hát aztán? – csodálkozott Warga. – Hát nem idebent alszol?

– Ehhez te nem értesz – mondta fensőbbségesen mosolyogva Gróh doktor. – Ez egy valódi termokoksz.

Alig figyelt a barátjára. Látogatásai idővel megritkultak, aztán teljesen megszűntek. A sebé­szeten észrevették, hogy Gróh kezdi hazahordani a betegektől kapott hímzett díványpárnákat. Ugyanakkor rézkarcokat vásárolt, s kéz alatt egy szőnyegre is szert tett. Ekkoriban már majdnem minden estéjét otthon töltötte; üldögélt, olvasott, rádiózott, vagy pedig nekivetette hátát a kályhának, és melegedett.

Nőismerőseit is kezdte elhanyagolni. Az egyiket, aki nagyon ragaszkodó volt, egy este meg­hívta lakására. Amikor beléptek, a leány örömmel kiáltott fel:

– De jó meleg van nálad!

– Azt elhiszem – büszkélkedett Gróh. – Csak nézd meg jól, miféle kályha ez, anyukám.

Átkarolta a lányt, odavonta a kályhához. Elmagyarázta, hogy ősszel megrakják benne a tüzet, s az nem alszik ki többet tavaszig… – Hát azt tudod-e – kérdezte -, mennyit fogyaszt ez a kályha? Tizennyolc mázsát, ősztől tavaszig!

– Az sok vagy kevés? – kérdezte a vendég.

Gróh elengedte a lányt. Hűvösen bánt vele egész este. Szép is volt, okos is volt, de neki mégis elment tőle a kedve… Nem is hívta többet. Néhány balul sikerült kísérlet után elhatározta, hogy a többiekkel is szakít. Otthon ülő ember lett belőle. És emberkerülő.

Elajándékozta operabérletét. Ha tehette, nem vállalt éjszakai ügyeletet. A kórházból egyene­sen hazasietett. Előfordult, hogy délben taxit hívott, hazament, néhány percre nekivetette hátát a kályhának, s aztán megnyugodva tért vissza a kórházba.

A kályha hibátlanul működött. Keveset fogyasztott. Egyenletes meleget adott. Sosem aludt ki benne a tűz. Egyszóval: tökéletes volt, oly tökéletes, hogy Gróh doktornak néha furcsa gondo­latai támadtak. Például, hogy semmiféle élőlény – beleértve önmagát is – nem lehet olyan tökéletes, mint egy termokoksz.

Lassankint minden csínját-bínját kiismerte. Rájött, hogy ha növeli a huzatot, akkor melyik cserépsor adja ki először a meleget. Bele-belenézett az aknába, ahol cseresznyepirosan izzva roskadt lefelé a koksz, és halkan, mint egy izzó szú, percegett… Milyen csodálatos! – gondolta ilyenkor Gróh. – Belül forró, mint egy vashámor, kívül langyos, mint egy asszonyi test. S ilyenkor kísértést érzett, hogy megcsókolja a kályhát.

Február végén beteget jelentett. Attól kezdve hol bejárt, hol otthon maradt. Nem volt semmi baja, csak nem vágyott elmenni a finom meleg szobából. Egy ilyen napon sürgönyzött Kreibich bácsinak, hogy másnap este látogassa meg.

A kályhás belépett. Felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályha oldalát, sőt még a fülét is rátapasztotta, mint amikor az orvos ellenőrzi a tüdő működését.

– Jól szuperál, főorvos úr? – kérdezte aztán.

– Nagyszerűen – mondta Gróh. – De én más miatt hívattam magát. Rájöttem valamire, Kreibich bácsi.

A kályhás várakozásteljesen nézett rá. Gróh nekitámaszkodott a kályhának. Megvárta, míg át nem járja a meleg.

– Mostanáig – mondta aztán – az emberek nagy házakat építettek, és minden szobában raktak egy kályhát. Nem lehetne fordítva csinálni, Kreibich bácsi?

– Hogy fordítva? – kérdezte a kályhás.

– Nagy kályhákat kéne építeni – mondta ábrándozva Gróh -, s a nagy kályhákba kicsi házakat… Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

– Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik – mondta némi gondolkodás után a kályhás. Hiába marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az elmeosztályra. Azóta ott él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a falnak veti, és szelíd mosollyal néz a sem­mibe.

1949

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték.

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.

JELLEMPRÓBA

A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.

Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton meg­állt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.

Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegel­tem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meg­hátráltam.

Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Meg­vakar­tam a fülét.

– Korrupt féreg – gondoltam magamban.

– Korrupt féreg – gondolta a puli.

KORRAJZ

B. néni már elmúlt hatvanéves.

Fia és menye tíz évvel ezelőtt kimentek Kanadába; alig-alig írnak, mindössze kétszer küldtek csomagot.

Ruhái kopottasok, rég kimentek a divatból, ő maga formátlanná hízott. Mégis, minden délután kiszépíti magát, s egy szőre vesztett kékróka belépőben, magas szárú, kiferdült, fűzős cipőben egy félórácskát föl s alá sétál a város legelőkelőbb szállodája előtt.

Mihelyt kilép egy magányos külföldi férfi, rámosolyog, és elég hangosan – mert közel azért nem merészkedik a kapuhoz – odakiált neki:

Nur drei Dollar!

Riszáló járása, kiáltozása meglehetősen zavarón hat egy előkelő szálloda kapuja előtt, de az erre illetékesek – a portás, valamelyik rendőr vagy a járókelők – mégse mernek rászólni.

Azt hiszik, valami közület.

AZ ÖLTÖZŐBEN

- Mind vannak jól – mondta tört magyarsággal a tenorista. – Nemcsak vannak jól, hanem direkt nagyon jól. És küldenek sok üdvözlet, és küldenek sok puszi.

– Na, hála istennek – mondta a nagyapa.

– Na, hála istennek – mondta a nagymama.

– És az én Annuskám? Nem nagyon sovány?

– Sem nem nagyon sovány, sem nem nagyon kövér – mondta a tenorista -, hanem éppen jó.

– És egészséges? – kérdezte a nagymama.

– Nagyon egészséges – mondta a tenorista.

– Csak amikor nálam járt, fájt kicsit a feje, mert Genovából jöttek Milánóba, és utaztak egész éjszaka. Vagy éjszak?

– Szegénykém – sóhajtott a nagypapa. – Úgy kell mondani: éjszaka.

– Nem éjszak? – kérdezte a tenorista.

– Nem – mondta a nagypapa. – Az egészen más.

– Ne tanítsd a művész urat – mondta a nagymama. – És az én kis csillagomat? Őt is tetszett látni?

– Nemcsak láttam, hanem direkt nagyon jól láttam – mondta a tenorista, miközben az öltöz­te­tő­nő ráadta a keményített csipkegallért. – A kedves lányok föltette a kisbabát az asztalomra, és kicsomagolta a pólyát, és kérte, hogy a husikáját jól csipkedjem meg.

– És meg tetszett őt csipkedni? – kérdezte a nagymama.

– Nagyon is – mondta a tenorista.

– Hol? – kérdezte a nagymama.

– A combocskáján.

– Máshol nem? – kérdezte a nagymama.

– És még a karocskáján.

– És még? – kérdezte a nagymama.

– És még a kicsi popsikáján.

– Édes jó istenem – sóhajtott a nagymama, és elnézett a messzeségbe.

A nagypapa halkan köhögni kezdett, s a padlót nézte. Az öltöztető kardot kötött a tenoristára, és az övébe beledugott két pisztolyt.

– És aztán mi történt? – kérdezte a nagymama.

A tenorista gondolkozott.

– Aztán a kedves lányok bepólyálta a kisbabát, és hazautazott Genovába. Úgy mondjam, lányok, vagy úgy mondjam, lányuk?

– Úgy kell mondani: lányuk – mondta a nagypapa.

– Nem lányok? – kérdezte a tenorista.

– Nem – mondta nagypapa. – Az mást jelent.

– Ne tanítsd már a művész urat – szólt rá a nagymama. – Inkább köszönnéd meg, hogy ilyen jó hozzánk.

– Én ma is magyarnak érzem magamat – mondta a tenorista. – Csak kicsit elfelejtettem magyarul.

– Nagyon is szépen tetszik magyarul beszélni – mondta a nagymama. – Csak még azt tessék nekem elmondani, hogy milyen is az én kis csillagom.

A tenorista gondolkozott. Az öltöztetőnő már kezében tartotta a parókát, de várt. A nagymama is várt, és a nagypapa is várt. A tenorista még mindig gondolkozott.

– Szép – mondta a végén.

– És milyen a szeme?

– Az is szép – mondta a tenorista.

– És milyen a haja?

– Az is szép – mondta a tenorista.

– És milyen a pofikája?

– Szép – mondta a tenorista. – Szintén szép.

– Édes jó istenem – sóhajtotta a nagymama, és megint elnézett a messzeségbe.

Megszólalt a csengő. A tenorista fejébe nyomta szőke parókáját, elbúcsúzott vendégeitől, és nagy kardcsörtetve, sarkantyúpengetve kisietett az öltözőből. A nagymama utánaindult, mint­ha még kérdezni akarna valamit, de aztán visszatért az urához, aki a padlót nézte és köhögött.

PERPETUUM MOBILE

Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.

– Mit gondoltok, most mennyi vagyok?

Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.

Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tetűtojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruha­varrásokat, főleg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetű­tojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.

Azt kérdeztem:

– Mondd, mit csinálsz, Auspitz?

Azt mondta:

– Eszem.

Azt kérdeztem:

– Mit eszel, Auspitz?

Azt mondta:

– Kérlek szépen, tetűtojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.

Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:

– Ne beszélj bolondokat, Auspitz.

– Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? – kérdezte.

Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ő megeszi a tetűt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik.

– Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét – mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.

Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.

HAVAS TÁJBAN KÉT HAGYMAKUPOLA

Voltaképpen egész Davidovkának ki kellett volna vonulnia, tehát nemcsak a mi zászlóaljunk­nak, hanem a helybeli lakosoknak is. Ebből azonban nem lett semmi. A mieink közül csak néhány pipogya stréber jött elő, meg a gyengélkedők, az írnokok és a raktárosok, egyszóval, akiknek volt valami féltenivalójuk; negyvenen vagy ötvenen mindössze. Az oroszok közül még ennyien sem. Akit a szolgálatvezető őrmesternek sikerült kikergetnie a házából, az ott lézengett egy darabig a téren, de mihelyt tehette, visszaszökött. Még feltűnőbb, hogy Holló őrnagy, a zászlóaljparancsnok is távol maradt, pedig mostanáig minden kivégzésen megjelent, és nagyon ügyelt a formaságokra. Egy percre kijött a parancsnokság elé, körülnézett a temp­lomtéren, azt mondta, hogy hideg van, és visszament, és többé nem mutatkozott. Így aztán hiva­talos részről az orvoson és a szolgálatvezető őrmesteren kívül csak egy német teherautó­sofőr és egy altiszt volt jelen, Leicával a nyakában. Ők hozták az elítéltet Davidovkára, mert itt kellett rajta végrehajtani a német hadbíróság ítéletét. No és persze hogy itt volt még az az Ecetes nevű hajtó is, aki három liter rumért vállalta, hogy fölakasztja az asszonyt. Ecetes az első liternek már nyakára hágott, és elég bizonytalanul állt a lábán.

Az asszony ott várt a fa alatt, mozdulatlanul, mintha a földhöz fagyott volna a lába. Egy könnye sem volt. Eddig úgy vettük észre, hogy az öregek halnak meg a legkönnyebben. Rémüldöznek ugyan, mintha nem értenék, hogy mi történik velük, de se nem könyörögnek, se nem sírnak, se nem sikoltoznak. Ez az asszony még elég fiatal volt, elég jó külsejű és elég jól öltözött, mégsem szólt egy panaszló szót sem. Csak állt, és égő szemmel nézte azt a kislányt, aki bemászott a teherautó alá, és onnan kukucskált kifelé. Négy- vagy ötéves lehetett. Piszkos és sovány volt, de ő is elég jó ruhákat viselt, egy kis bundamellényt, vattanadrágot, vastag pamutharisnyát és gumikalocsnit. Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet, üde hangon, mint akit megcsiklandoztak, fölnevetett a teherautó alatt.

Három perccel később az orvos zászlós megállapította, hogy beállott a halál. Hideg szél támadt, mely lassan hintáztatni kezdte a fiatalasszony testét. A lányka kimászott a teherautó alól. Egy ideig szemmel kísérte ezt a lengő mozgást, aztán, mint aki jól elmulatott valamin, de már kezdi sokallani a tréfát, fölkiabált a fára:

– Mama!

Akkor már egyetlen orosz sem volt a templom előtt, s a mieink közül is csak Ecetes Márton hajtó, Bíró Elek szolgálatvezető őrmester, doktor Friedrich Tibor orvos zászlós s egy Koszta István nevű tizedes, civilben az Arany Bika Szálló söntésének csaposa, aki a furunkulusai miatt már többször kérte, hogy utalják be egy hátországi kórházba. Most is úgy állt, hogy észre­vétesse az orvossal a nyakán pirosló duzzanatokat. Friedrich doktor azonban elfordult tőle, és belenézett a Leica lencséjébe. A német altiszt intett a kislánynak, hogy menjen ki a képből, de az nem mozdult álló helyéből, hanem tágra nyílt, tündöklő szemmel bámult a Leicába. Talán még sohasem látott fényképezőgépet.

DAL

Janász Jenőnek hívták a dalszerzőt.

Az orosz áttörés után csapódtunk egymáshoz, mert az ő ütegét szétlőtték, én pedig Niko­lajevkán elveszítettem az alakulatomat. Majdnem háromszáz kilométert tettünk meg együtt, néha-néha egy járműre kéredzkedve, a legtöbbször azonban gyalogszerrel, hóban, jégben, állandó ellenséges tűzben, míg csak le nem terítette Bjelgorod határában egy rövid sorozat.

Mindazodáig sejtelmem se volt róla, hogy szerzik a dalt. Ki hitte volna, hogy ilyen könnye­dén? Janászból jött a dal, ömlött, fakadt, ahogy forrás buzog a földből. Amit csak látott, amit csak hallott, abban a szempillantásban dallá lett, szöveggel, rímekkel, melódiával. Csak a címet kellett kitalálni hozzá.

Népdal lett abból a bádogbödön gyümölcsízből, melyet egy szétlőtt raktár romjai alól kapar­tunk ki. És volt ott egy híd, amelyet épp az orrunk előtt robbantottak föl a partizánok. Miköz­ben a hídroncs alatti föltorlott jégen átevickéltünk, Janász Jenő már énekelt:

Elkorhadt a vénfahíd a Tarcalon
Istenem, csak te tudod az én bajom.
Hogy megyek én Annuskámhoz már eztán?
Hogy ússzak át halált hozó zúgóján?

Faggattam, hogy csinálja ezt. Azt mondta, nem tudja.

Faggattam, hány dalt szerzett már. Azt se tudta. Talán három-, de lehet, hogy négyezret.

Bjelgorod már odalátszott, amikor lassan eleredt a hó. Legomboltam a sapkám fülvédőjét, de úgy is hallottam Janászt dudorászni:

Lassú pelyhekben hullik a hó
Csilingelve fut az orosz szánkó.
Szállj, szállj, kicsi hópehely…

Öt gyors roppanás hallatszott. Vége lett Janásznak, bevégzetlen maradt a dal.

Néha eszembe jut. Megpróbálom folytatni. Töröm a fejem, rímet keresek a hópehelyre. De hiába. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van.

EGY LELKIISMERETES OLVASÓ

- Szlávik Mihállyal szeretnék beszélni.

- Most nem tudom idehívni, de előre megmondom, hogy ha karambolról van szó, mi csak a jövő hónapban tudjuk fogadni a kocsit.

- Ő keresett engem.

- Miért nem tetszik szólni, hogy ismerősök? Hát mi baja annak a kocsinak?

- Nincs szó karambolról. Most jöttem haza, és egy cédulára Szlávik Mihály neve volt fölírva meg a telefonszám.

- Akkor tessék húsz perc múlva fölhívni, mert az egész lakatosműhely ebédelni van.

*

- Szlávik Mihállyal szeretnék beszélni.

- Mindjárt szólok neki.

- Itt Szlávik Mihály.

- Maga hagyta meg nekem a telefonszámát?

- Én voltam bátor, mert szerettem volna megkérdezni valamit.

- Tessék.

- Ugye, ön fordította Truman Capote regényét?

- A Más hangok, más szobák-at én fordítottam. Olvasta?

- Olvastam, és nagyon tetszett nekem, de van egy észrevételem. Azt szeretném tudni, hogy ebben a regényben miért beszélnek másképpen a négerek, mint a többi emberek?

- Másképpen beszélnek?

- Úgy beszélnek, mint a külföldiek. Csak szeretnék tisztán látni, azért kíváncsiskodom.

- Rémlik valami. Nézze, kérem, én három évvel ezelőtt fordítottam ezt a könyvet, egy kicsit kiment már a fejemből a dolog, de emlékszem például egy néger cselédlányra, akinek vágás van a nyakán. Őrá gondol?

- Őrá is.

- Hát akkor nyugodjék meg, kérem. Arra ugyanis egészen tisztán emlékszem, hogy ez a lány az eredeti szövegben is törve beszél angolul.

- Mi az, hogy törve?

- Törve, az törve. Vagy nem?

- Nem egészen. Törve beszélünk egy idegen nyelvet, amelyet nem jól ismerünk. Viszont az anyanyelvét is törve beszélheti valaki, ha például műveletlen vagy iskolázatlan vagy korlátolt. De ez két különböző dolog.

- Hogy beszél például az a néger lány?

- Úgy, beszél, mint egy külföldi, aki nem jól tud angolul. Nos hát, én ezen akadtam fönn, és ezért bátorkodtam telefonálni. Hiszen a négerek ott élnek Amerikában, mindenki angolul beszél körültettük, tehát az anyanyelvük is angol.

- Találkoztam én már néhány cigánnyal is, aki itt él Magyarországon, és mégis legalább olyan törve beszél magyarul, mint egy külföldi.

- Ez így nagyon szépen hangzik, de nem bizonyít semmit. A cigányoknak ugyanis van saját nyelvük, a négereknek viszont nincs.

- Ebben, belátom, magának igaza van. Nem is tudom, mit mondjak. Szeretném, ha elhinné, hogy nagyon pontos fordító vagyok, egészen a bogarasságig. Azt is bátran elhiheti, hogy az a lány az eredeti szövegben is hibásan beszél angolul. Ráadásul, a lektorok szóról szóra ellen­őrzik a fordítást…

- A lektorok is tévedhetnek. Tessék megnézni Hook Finnt! Ha nem tévedek, Karinthy for­dí­totta. Mindenesetre, a Huckleberry Finn-ben úgy beszél a néger, mint egy primitív és írás­tudatlan ember, nem pedig úgy, mint egy külföldi, aki hibásan beszél angolul. Vagy ez fordítói szempontból mellékes?

- Ez nem mellékes, de a Huckleberry Finn-t nem én fordítottam. Ráadásul, ez egy száz évvel ezelőtti regény.

- Bocsásson meg, de ez csak az én igazamat bizonyítja. Száz év elmúltával a négerek jobban tudhatnak angolul, mint rosszabbul.

- Azt hiszem, ebben megint magának van igaza.

- Remélem, nem bántottam meg?

- Szó sincs róla. Amit mondott, nagyon is elgondolkoztató.

- Sajnos, nem tudok angolul, nem nézhettem utána az eredetinek, pedig egy kicsit megütötték a szememet ezek a dialógusok. Csak azért hívtam föl telefonon, mert szeretek mindent tisztán látni.

- Nagyon jól tette, hogy fölhívott.

- Most be kell fejeznem a beszélgetést, mert a garázsmester kopog az üvegen. Máskülönben nagyon jó volt a fordítás.

- A viszonthallásra.

- Minden jót.

NINCS BOCSÁNAT

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá láto­gatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és meg­kértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a beteg­szobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem kell semmi.

– Hoztam néhány almát.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

– Hát akkor megyek – mondtam később.

– Menj csak, fiam – mondta.

– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

– Köszönöm – mondta.

– Csak reggel jön az osztályos orvos.

– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és át­ad­ta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az al­mák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet”, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, bele­nézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

– Meg akarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.

– Meg akarom nézni – mondtam.

– Jobb lenne aztán – tanácsolta.

– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyuká­ból állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.

– Sokáig – mondtam.

– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

– Ahogy akarja – mondtam.

– Oldalt választva viselte a haját?

– Oldalt – mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé­temettetem magam.

A TÖRZSVENDÉG

- Ne haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, most van a csúcsforgalom, ilyenkor azt se tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa föl a nénikének az étlapot, kivéve a leveseket, mert azokra nem kíváncsi.

– Tessék, kérem. Halak. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.

– Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógaz­dasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom bennük, hogy kézzel írják az étlapot.

– Akkor ne is folytassam a halakat?

– Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem a kézzel írott étlap ellen, mert azt nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás.

– Van kétféle halászlé. Szálka nélküli és nem szálka nélküli. Megrendeljem valamelyiket?

– Mi jut eszébe? És miért kiabál? Mert a kiabálást, azt nagyon nem szeretem.

– Azt hittem, a hallása sincs rendben a néninek. Akkor mondom a húsféléket. Borsos tokány. Krokett, idei zöldborsófőzelékkel.

– Nincs a fülemmel semmi baj, még látni is elég jól látok, csak a kézzel írott étlappal nem boldogulok. Viszont az én nyugdíjamból nem telik elegáns ruhákra, márpedig a jobbfajta vendéglőkből, ahol géppel írják az étlapot, kinézik az ilyen kopott ruhás vendégeket.

– Marhaszelet vadmártással. Mondjam talán az árakat is? Tizenkettő húsz.

– Nem érdekelnek az árak, pedig a nyugdíjam felét kénytelen voltam öt hónapra elzálogo­sí­tani, amikor egyszer úgy nekirántottam a térdemnek az asztalfiókot, hogy három porcogó gyulladásba jött. Az a nő különben, akitől az előleget kaptam, most perel.

– Még egy csomó húsétel van hátra, de így sose jutunk a végire.

– Nézze csak meg, van-e szűzérméjük, mert az hetek óta nem szerepel az étlapon, de nemcsak itt, hanem az egész kerületben.

– Hát most van. Szűzérmék tört burgonyával. Megrendelhetem?

– Dehogy rendelheti! Egyébként nem szeretném, ha félremagyarázná, amit az előbb a jobbfajta vendéglőkről mondtam. Én azokba egy csöppet sem kívánkozom, mert ezekben a szerény kifőzésekben sokkal nagyobb fantáziával főznek. Itt például még gombás bélszín is szokott lenni.

– Most is van. Azt hozassak?

– Jaj, dehogy. Szerencsére kifogtam egy jó ügyvédi munkaközösséget, ahol megmagyarázták, hogy se nyugdíjat, se kegydíjat pörrel lefoglalni nem lehet.

– Hát most olvassak, vagy ne olvassak? Savanyú tüdő gombóccal. Vesevelő. Paraj tükör­tojással.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy a paraj tükörtojással miért szerepel mindenütt a húsételek között. De látom, már türelmetlen. Még a tésztákat olvassa fel, a sajtok nem érdekelnek.

– Almás lepény. Máglyarakás. Tiroli rétes is volt, de elfogyott.

– Köszönöm a fáradozását. Manapság szidni szokás a fiatalokat, hogy közönyösek és érzéket­lenek, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy majd mindnyájan türelmetlenek. Maga is, fiatalember, nagyon élvezetesen olvasott, de azért érezni lehetett, hogy maga is siet… Még egyszer köszönöm. A viszontlátásra.

– El tetszik menni?… Nézze csak, kisasszony, elment a nénike, pedig az egész étlapot föl­olvastam neki.

– A sajtokat is?

– A sajtokat nem.

– Szoktam is szólni, hogy nemcsak a leveseket, hanem a sajtokat se kell neki fölolvasni, de ő mindig csúcsforgalomban jön be, amikor azt se tudom, hol áll a fejem… Tessék a bécsi szelet.

MIT MOND A HANGSZÓRÓ?

A szekrényes öltözőnek mind a négy fala, a padlótól a mennyezetig csupa szekrény. Mind ugyanarra a kulcsra nyílnak. A kulccsal a kabinos jön-megy; bezár, ha valaki úszóruhára vetkezett, kinyit, ha öltözni kíván. Harmincöt éve jön s megy e szekrények előtt, behunyt szemmel is megtalálja akármelyiket.

Néha alig van vendég, akkor ül, pihen, s a hangszórókon közvetített rádióműsort hallgatja. Máskor váratlanul összeszaladnak az érkezők és a hazakészülők. Ezt ő úgy hívja: torlódás. Ilyenkor alig győzi a munkát. E torlódásokat leszámítva a kabinosság nem tartogat meglepe­téseket a kabinosnak. Egyszerű, kényelmes, de azért nehéz munka ez. Az a nehéz munka, amihez nem okvetlenül kell embernek lennünk.

– Szép kis torlódás volt itt az előbb – jegyzi meg.

– Figyeltem magát, Schuller úr. Úgyszólván senkit se várakoztatott.

– Ezt is ki lehet tapasztalni, kérem. Ámbár van itt néhány velem egyidős kabinos, aki ilyen rumli­ban elveszti a fejét.

– Azt akarja mondani, hogy a tapasztalat nem minden?

– Bizonyos esetekben nem. Szerintem a kabinossághoz némi rátermettség is kell.

– Ezt maga jobban tudja, Schuller úr.

– Sőt, kérem. Továbbmegyek. Még a rátermettség is kevés. Hogy az ember a legnagyobb torlódásban se veszítse el a fejét, ahhoz speciális adottságokra van szükség.

– Milyen adottságokra céloz, Schuller úr?

– Lélekjelenlét, öblös hang, erélyes, sőt, ha kell: erőszakos fellépés… Persze, ilyen méretű közbelépésre csak ritkán nyílik lehetőség.

– Remélem, Schuller úrnak már nyílt rá lehetősége.

– Összesen egyszer volt itt akkora torlódás, hogy ha nem én vagyok szolgálatban, akkor összetaposták volna egymást a vendégek.

– Mikor történt ez?

– Amikor a hangszórókon bemondták a hadüzenetet. Ráadásul gyönyörűen sütött a nap, és zsúfolásig volt az uszoda.

Az öltöző ablakán besüt a nap. Ma is gyönyörű az idő, ma is zsúfolt az uszoda, ma is szól a hangszóró, mondja a híreket.

Schuller úr az ablakhoz lép. Fülel. Kérdőn nézek rá.

– Semmi – legyint. – Valahol Bengáliában.

IN MEMORIAM DR. K. H. G.

- Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

MAGYAR PANTEON

- Benne volt az újságokban, hogy két hétig zárva tartunk – mondta a múzeum portása a tele­fonba. – A Szabadságharc Ereklyéi már becsukott, a Liszt Ferenc Szerelmeihez viszont még csak most gyűjtjük az anyagot.

– Hát mit csináljak velük? Ez volt a délutáni program.

– Tessék őket elvinni a Szépművészetibe.

– Ott már voltunk. És gondolja meg: ezek vidékiek, és tizenöt éves lányok. Nekik még többet mondanak a tárgyak, mint a világ legszebb festményei!

– Hát honnan varázsoljak ide egy kiállítást? – kérdezte a portás. – Ráadásul teljesen egyedül vagyok.

A tanárnő hangja oly csalódottan szólt, hogy a portás egy kis gondolkodási időt kért, s aztán kijelentette, hogy délutánra megpróbál összekaparni egy kis anyagot, ami persze nagyon szegényes és hevenyészett lesz. Katalógus híján be kell érniök az ő kalauzolásával.

Az előcsarnokban csak egy gépírásos cédula volt kiragasztva: Hubauer Sándor Emlékkiállítás.

Az első teremben idősebb Hubauer Sándor bajonettje volt kiállítva, melyet az első világ­háborúból hozott haza, de ez nem nagyon érdekelte a lányokat. Idősebb Hubauer Sándorné született Süle Mária imakönyvébe is csak épp belepillantottak, pedig ennek az volt az érde­kessége, hogy tele volt írva ételreceptekkel. De a következő tárló, melyben már maga Hubauer Sándor volt látható, nyolchónapos korában, anyaszült pucéran, hason fekve, annál nagyobb sikert aratott.

– Jaj, de cukor – sóhajtotta egy lány, akiben már megszólalt a leendő anya.

És ott volt a kis Hubauer ütött-kopott pléhvödre, lapátkája, talicskája. Egy tejfoga. Himlő­oltási bizonyítványa. Egy kis, üvege vesztett szemüvege. (Mint ismeretes, Hubauer Sándor tizenöt éves koráig rövidlátó volt, de ez utóbb elmúlt.)

– Ti is, lányok – jegyezte meg a tanárnő -, járjatok el pontosan az időszakos szemorvosi vizsgálatra.

A következő vitrinben ütött-kopott notesz.

– Hubauer Sándor kora ifjúságától kezdve fillérre följegyezte minden kiadását… Ez pedig egy hímzőgép.

A lányok megcsodálták, pedig csak egy régi típusú, lábhajtásos, Omag gyártmányú hímzőgép volt, nyolcmilliméteres kilengéssel, amelyen – miközben Hubauer hiába küzdött nagyra törő tervei valóra váltásáért – hitvese reggeltől estig dolgozott… Csak e rosszul fizetett munkával, nyolcmilliméteres monogramhímzéssel tudta előkaparni családjának a mindennapit… Áldott emlékű hímzőgép! Nélküle Hubauer sovány portási fizetségéből hogy is tudott volna egy négytagú család kijönni?

– És milyen természetűek voltak azok a nagyra törő tervek? – érdeklődött az egyik tájékozatlan diáklány.

– Sokfélék – mondta a portás. – Az áttekinthetőség kedvéért három csoportba osztjuk őket: gazdasági, politikai és tudományos természetű elgondolásokra.

Sajnos, az idő rövidsége miatt e sokféleségből épp csak mutatóba sikerült valamit össze­szedni. Hubauer tudományos munkássága még feldolgozásra vár: annyi bizonyos, hogy a holdrakéta gondolata (az oroszokat messze megelőzve) megfordult a fejében, nemkülönben a napenergia felhasználása. (Ő óriási méretű sztaniolzacskókra gondolt, melyekben a nap energiája, valahogy úgy, mint a sült gesztenye melege, elraktározható.) Ami Hubauer politikai nézeteit illeti, ezekről írásbeli feljegyzés alig maradt fenn, a baráti beszélgetések pedig részben feledésbe merültek.

– Milyen kár! És miben álltak ezek a nézetek? – kérdezte a tanárnő. Rá kellett szólnia a lányokra, mert fecsegni kezdtek.

– Mint ismeretes, Hubauer bátor békeharcos volt. Egyszer, felesége legnagyobb rémületére, öklét rázta a bevonuló német csapatok felé. A katonaságtól megszökött, és hamis papírokkal bujkált: a hetes vitrinben látható „Nyílt parancs” is ilyen ügyes hamisítvány, az aláírás Hubauer­nétől származik. Vakmerősége hajmeresztő volt; a háború vége felé, hamis papírokkal a zsebében, egy vendéglő kerthelyiségében, mely a detektívek megfigyelése alatt állt, fenn­han­gon kijelentette: „Hitler napjai meg vannak számlálva!” A szomszéd asztaltól oda is néztek.

– Detektívek? – érdeklődött egy lány.

– Szerencsére csupa ismerősök. De Hubauer olyan ember volt, aki ugyanezt mondja akkor is, ha detektívek hallják.

A lányok megborzongtak. Aztán továbbsereglettek a következő tárlóhoz, melyben egy kis játék mozdony állt.

– A „Hazádnak rendületlenül” kombinált spórkassza – magyarázta a portás egy fájó mosollyal, ami annak szólt, hogy egy nagyra törő szellem merész terveiből mindössze egy ilyen ujj­gyakorlat maradt fenn, melyet ő maga is csak szeszélynek szánt. És még emellett is ott látható a Szabadalmi Hivatal elutasító végzése!

– Mit jelent az, hogy „kombinált”? – érdeklődött a tanárnő.

– Ha pénzt dobnak bele, a szerkezet azt énekli: „Hazádnak rendületlenül!”

Egy lány pénzt dobott be a mozdonyba. Vártak, de nem hallottak semmit.

– Nem működik – mondta a portás.

– Mindegy – magyarázta a tanárnő. – Ez a találmány nemcsak takarékosságra, hanem hazafias gondolkodásra is nevel.

– És sohasem akadt neki pártfogója? – kérdezte egy lány.

– Soha. Magányosan, meg nem értve öregedett meg.

– Egyetlen terve se valósult meg?

– Ebben az országban? – legyintett a portás. – Nálunk így múlik el egy emberi élet.

Mindenki hallgatott. Meglegyintette őket a nemzeti tragédia szele.

– Ez pedig: Gagarin őrnagy! – mutatott egy színes képre a portás.

– Ismerték egymást?

– Sajnos, nem.

– Kinek a hibájából?

– A találkozás nem jött létre – mondta kitérően a portás. Már csak egy vitrin volt hátra.

– Ez az a Dolgozó Hetijegy, mellyel munkába járt… Hubauer Sándor szerényen és vissza­vo­nul­tan élt, nem kért, nem is várt kiváltságokat. Reggelije: fél liter tej, tíz deka parizer, kenyér.

Körüljárták a tejet, parizert, kenyeret. Volt, akinek könnybe lábadt a szeme.

Elköszöntek, sorba álltak, kivonultak. Egy hét múlva dolgozatot írtak: „Mit láttam a budapesti tanulmányi kiránduláson?” Az ifjúságot csak látványos dolgok lelkesítik; oldalakat írtak a Mátyás-templomról, egy önkiszolgáló büféről, az Országzászlóról… A Hubauer Sándor Emlékkiállításról alig valamit. Ilyenek ezek a mai fiatalok.

De nem baj. Majd egyszer. Majd húsz, harminc év múlva. Majd negyven év múlva. Akkor majd eszükbe jut Hubauer!

ÜVEGHALÁL

Délután ötkor halkan zihálni kezdett, de senki sem vette észre. A családot a vendégvárás izgalma tartotta fogva.

A zihálás erősbödött, később hörgő hangokkal elegyedett. Most se figyelt rá senki, habár az idegek már jelezték, hogy valamilyen rendhagyó hangforrás működik a lakásban. Csakhogy van bennünk egy olyan jelzőrendszer is, mely mindent letompít, hogy késleltesse a rosszat. Amióta ösztöneink elzsibbadtak, csak a közvetlen veszélyre riadunk fel. Míg testet nem ér, nincs semmi különbség egy kiköpött cseresznyemag és egy kilőtt puskagolyó között.

A hörgések sűrűbbek lettek, aztán elcsitultak. De éppen akkor, ebben a baljóslatú csöndben, megszólalt egy buggyanó hang, mint amikor megpattan egy ér, s a tüdőből habos vér tódul a szájba. Mind összeszaladtak. Olga mama lassan letette a majonézt, és azt mondta:

– Istenem.

Márti azt mondta:

– Én nem tehetek róla, anyu, kérem.

Olga mama azt mondta:

– Mert sohasem arra figyelsz, amit csinálsz.

A nagymamóka közbeszólt:

– Ne veszekedjetek, mert bezár a csemegebolt.

Csakugyan, valakinek le kellett volna menni és kicserélni a szódásüveget. De nem bírtak mozdulni. Álltak és néztek, mert nincs lenyűgözőbb, mint a szenvedés.

Az üveg belsejében pezsgett a víz; a pezsgés megremegtette testét. Száján buborékok buggyan­tak ki, elpattantak, lefolytak az oldalán. Néma volt, de lehet, hogy szenvedett; ebből a zárt rendszerből nem tudtak kiszökni a hangok. Egy idő múlva kipezsgett a szénsav, a víz föl­tisztult, az üveg elcsendesült. Nem szállt föl belőle egyetlen buborék sem. Olga mama fölébe hajolt, és hallgatózott, az üveg azonban nem adott többé életjelet.

– Istenem, mi lesz velünk? – kérdezte a nagymamóka. Senki se válaszolt.

INFORMÁCIÓ

Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle.

– Merre vannak a Montex irodái?

Erre így válaszol:

– Az első emeleten, balra.

A második kérdés így szól:

– Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó?

Amire ő így felel:

– Második emelet, jobbra a második ajtó.

Tizennégy év óta még sohasem tévedett, mindenki megkapta a kellő útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy ablakához odaállt egy hölgy, és föltette a szokásos kérdések egyikét:

– Kérem szépen, merre van a Montex?

Erre ő kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:

– Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

A hölgy panaszt tett. A panaszt kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.

Tényleg, nem olyan nagy eset.

LEGMERÉSZEBB ÁLMAINK IS MEGVALÓSÍTHATÓK!

- Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz.

– Sajnos, egy kissé rövid az ostorom.

– Sőt, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit.

– Hogyne bicegne, mikor csak három lába van!

– Jé, tényleg… Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni?

– Nézze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét kutyám háromlábú.

– Jaj, szegények!

– Inkább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes sintéreket végigjártam, amíg sikerült össze­szed­nem tizenkét háromlábú kutyát.

– Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz.

– Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával?

– Csak nem fél tőlük, Feri?

– Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erőivel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből… Jobb erre nem is gondolni, Ilonkám!

– Akkor se értem. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját?

– Mert rosszul vezetek.

– Azt meg lehet tanulni.

– Félig-meddig, Ilonkám… Az ember és az autó nem egyenrangú fél.

– Nézzen körül! Egyetlen kutyavontatású autót se lehet látni!

– Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.

– Én nem félek az autótól.

– Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni…

– Ne fájdítsa a szívem, Feri… Imádom a rohanást!

– Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről, és nézze, már Siófokon vagyunk.

– Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény.

– Hát persze hogy nem. Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket.

– Nem túl óvatos maga egy kicsit?

– Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk.

– Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul.

– Irigykednek.

– Egészen ki van dülledve a szemük.

– Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók.

HASZNÁLATI UTASÍTÁS

A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások. Előnyük, hogy az ember időt spórol velük; mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet. Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.

Rossz közérzet, zaklatott idegállapot nem akadály. Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető!

Fontos, hogy a címekre ügyeljünk. A szerző rövidségre törekedett, nem adhatott hát semmit­mon­dó föliratokat. Mielőtt villamosra szállnánk, megnézzük, milyen jelzésű a kocsi. E novelláknak éppily fontos tartozékuk a címe.

Ez persze nem azt jelenti, hogy elég csupán a föliratokat olvasgatni. Előbb a cím, aztán a szöveg: ez az egyetlen helyes használati mód.

Figyelem!

Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba.

Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!